Pistike a távoktatásban - Ittzés Szilvia írása
Pisti a távoktatásban
Pisti – tudtommal – nem nagyon vett részt a távoktatásban, tekintettel arra, hogy otthon csak egy mobiltelefon van, az is a nagymamájáé – „Mama”, ahogy ő mondja. Meg annyira talán nem is tartották otthon fontosnak ezt a távoktatást, és valóban, kellett hozzá egy adag absztrakciós készség, hogy az ember – tanárként és diákként egyaránt – odaképzelje magát az iskolába, még ha egy gép előtt is ült. De ha nem volt gép, meg hely sem nagyon, akkor végképp nehezen ment.
De mint kiderült, az az egy telefon viszont csodákat művelt.
Valahogy így kezdeném a beszámolómat a Pisti-videók c. távoktatásos projektünkről, amit osztályfőnökként a fasori 8.a-saimmal megálmodtam, és a diákokkal egész jól meg is tudtunk valósítani. A járvány sok mindenkinek sok mindent elsöpört, Olimpiától a ballagásokig, számomra az egyik legnagyobb veszteségnek az ígérkezett, hogy nem tudok elbúcsúzni az osztályomtól, a négy közös évet nem tudjuk lezárni. És elszállt az összes utolsó programunk, ami visszahozhatatlan, hiszen jövőre már nem én leszek az osztályfőnökük, sőt, a tagozatváltás miatt már nem is így lesznek ők egy osztály.
Az egyik ilyen program lett volna, hogy osztályszinten ellátogatunk Pilisre, az ottani Bizsu-házba, amiről Nagy Panka diakóniai munkatárs és volt fasori diák mesélt az iskolának a karácsonyi jótékonysági gálánkon. Ez a ház egy november óta elindult álom, egy közösségi tér Pilisen, ahol az iskolában teljesíteni nem tudó, zömében roma gyerekek délutáni segítséget és támogatást kapnának. Ezt az újonnan induló kezdeményezést támogattuk volna három, ott töltött délutánnal, amire a programot is elkészítették a „lányaim” és még pályázatot is beadtak az Andorka Eszter Program alapítványhoz.
A nyolcadikosaim már megszokták, hogy ötödik óta az a mániám, hogy együtt vegyük észre a körülöttük élő gyengéket és kiszolgáltatottakat, támogatásra szorulókat. És segítsük is őket valamilyen módon. Sok szép pillanat kapcsolódott ennek a látásmódnak az alakítgatásához, ennek lett volna az utolsó nagy falatja a roma gyerekekkel való játszás, kézműveskedés. És ezt mosta el a járvány. Aztán mégsem egészen…
Mert végül Pisti, a pilisi tízéves kisfiú – Panka „néni” biztatására – küldött a 8.a-nak egy rövid videót magáról. Bemutatkozott, és kicsit angolul is beszélt, ami igen imponáló volt. És megkérte az osztályt, hogy válaszoljanak neki! No, és végül ez hatott, nem csak a kérés, hanem ahogyan Pisti vette a bátorságot, és belebeszélt egy kamerába, megszólítva az ismeretlen pesti fasoris lányokat.
Úgyhogy végül ezek a menő pesti lányok is összeszedték minden bátorságukat, és negyven-hatvan próbálkozás után, és persze a további állandó unszolásomra elkészítették a maguk egyéni válaszát. Ez így persze sokkal nehezebb volt, mintha az osztályteremben videózgattak volna. Itt most mindenki egymaga maradt, egyedül ült egy szobában, és bizony kockáztatott, amikor bekapcsolta a kamerát, és egy ismeretlen világba elküldte magát. De Pisti hatott, neki válaszoltak.
És meg is érte a nagy erőfeszítés, mert Pisti olyan válaszvideót dobott össze, hogy mindenkinek olvadozott tőle a szíve. Egyenként, mindegyik leányt megszólította, válaszolt neki, és újabb kérdéseket tett fel. És közben Gajdos Szilvia, hitoktató, szociális munkás és a Bizsu-ház egyik lelke és motorja, a környék gyerekeinek jó ismerőse és barátja sírt az örömtől. Hogy ilyen még sosem volt, hogy az ő elhanyagolt, iskolakerülő, nehéz sorsú kis kuncsaftjai közül valaki egy személyre szóló videót kapna! És Pisti örömtől repeső válaszvideójától azok a fasori nyolcadikos lányok pedig megérezték, hogy egy kis erőráfordítással ki lehet nyúlni, és fel lehet emelni. Ez nagy ajándék, mindkét félnek.
A Pisti-videók folytatódnak, és terv szerint a találkozás ősszel meg is valósul a majdani új osztályfőnökkel. Pisti várja, egy kis csapatnyi fasori diák pedig már sejti, mit is jelent az odafordulás abba a világba, ahova menni készülnek, még ha csak három alkalommal is – a projektterv szerint.
Én magam pedig ajándékként éltem meg, hogy ebben a szörnyen nehéz virtuális kommunikációs térben végül is az okostelefon és videóvágó segítségével mégis csak híd épült két, egymástól nagyon messzi világ között. A két szegregált világ, még ha csak pár percre is, de találkozott. És a nyoma talán nem csak a telefonokon marad meg, hanem a szívekben is.
Ittzés Szilvia, osztályfőnök, angoltanár
2020. június 11.