„Tágas térre állítottad lábamat.” (Zsolt 31,9b)

A tanévzáró napján újra hálaadásra gyűltünk össze. Az ősi zarándok imádság, a 121. zsoltár
szavait követve felnéztünk a hegyekre, és lelki szemeinkkel megláttuk Istent, aki éjjel-nappal
őriz bennünket. Rá tekintünk most is, amikor visszanézünk a most befejeződő tanévre, és
előre nézünk a ránk váró nyári szünetre.

„Tágas térre állítottad lábamat.” Nagyon szeretem ezt a bibliai képet. Hála Istennek, nincs
agorafóbiám, szeretem magam körül a nagy tereket. Ha a forgalom engedi, az utcán is
szívesebben megyek az úttest közepén, mint a járdán, ahol néha a falat is súrolnom kell. A
nagy tér, ami megengedi, hogy körben, messzire ellássak, a biztonság érzésével ajándékoz
meg. Ezt az élményt nyújtja a tanévzáró istentisztelet is. Már néhány napja befejeződött a
rendszeres iskolába járás, a legfürgébb végzősök már az érettségi bizonyítványukat is
megkapták, jó ebből a távolságból visszanéznünk a tanévre. Ha a másik irányba nézünk,
látjuk jönni a nyári szünetet, ami viszont még igazán nem kezdődött el, hiszen ma is itt
vagyunk az iskolában. Van, aki még mindig vizsgázik, a tanár kollégák pedig még a jövő
héten is be-be fognak járni az iskolába. Megnyugtató távoságra a tanévtől, és megnyugtató
távolságra a nyári szünettől is, tágas tér vesz körül bennünket ma délután. És ez nagyon jó.

Ebben a nyugalomban vehetjük számba, hogy mi mindenért lehetünk ma hálásak. Ahányan
vagyunk, annyi féle a tanév, de mégis, van néhány olyan megköszöni való, ami sokunk életét
jellemezheti. Ilyen lehet, mindenek előtt, amit az elmúlt tanév során tanultunk. Sokat
tanultunk a világról, tényeket, történeteket, összefüggéseket. Nemcsak a diákok, mi felnőttek
is tanultunk, néha egészen meglepő dolgokat is. Én például idén tanultam meg, hogy mi az
összefüggés a barlanglakó ősember őseink életmódja és a mi táplálkozásunk helyes ritmusa
között. Elemi dolog, mégis idén találkoztam először ezzel a megvilágító erejű információval.
És, persze, nem csak a világról tanultunk, hanem ebben a szoros iskolai közösségben
egymásról is, és, ami talán a legfontosabb, saját magunkról is. Sok-sok megtartó tudás, amiért
nem lehetünk elég hálásak.

A második, amiért hálásak lehetünk, a munkánk látható eredménye, az elismerés. Bár néha
büszkén azt mondjuk, hogy nem az elismerés a legfontosabb, hanem maga a tudás, mégis jól
esik, ha mások is látják, mit tanultunk meg elég jól, és megszorítják a kezünket, vagy legalább
megsimogatnak minket a tekintetükkel. Jól esnek a nehéz versenyeken elért helyezések, a
kitűnő vagy jeles bizonyítványok, a száz százalékot közelítő érettségi eredmények. A tágas
térben állva és az elmúlt tanévre visszatekintve olyanok ezek, mint jelzőoszlopok, amelyek az
egész világnak megmutatják, hogy mit értünk el, ami már elvehetetlenül része lesz az
életünknek.

Hálások lehetünk még a személyes és a közösségi élményekért is. A játékért, a nevetésért, az
önfeledt beszélgetésekért, filmekért és könyvekért, az őszinte egymásra csodálkozásokért, a
zenéért, a kirándulásért, a színházért, a sportért, vagy akár csak az idő lassú folyásának az
élvezetéért, ami, higgyétek el, tizenévesek, nemcsak a fiataloknak esik jól, hanem néha az
idősebbeknek is. Soká tarthat ezeknek az örömöknek a felsorolása, de jó rászánni az időt, és
újra megerősödni általuk.

Hadd említsek végül még valamit, amit az első gondolatunk szerint talán nem sorolnánk azok
közé, amiért jó köszönetet mondani. Ezt a valamit a napokban láttam meg végzős diákokkal
való beszélgetés során, akik elmondták, hogy mit jelent nekik innen tovább menni, és hogyan
élik meg az életüknek ezt a változását. Rajtuk keresztül láttam meg újra, hogy a változás
milyen mélyen megsebezheti az életünket. „Valami véget ér” énekeljük a Zarándokénekben,
és ebben lehet egy nagy szomorúság, akár gyász is, azért, mert az életünk egy darabját
magunk mögött hagyjuk, és már soha nem kapjuk vissza. De mi itt a köszönni való? Éppen a
gyász, pontosabban az, ha végig tudunk menni a gyász folyamatán, úgy, hogy a nyilvánvaló
veszteségbe nem roppanunk bele, hanem el tudjuk fogadni, hogy valamit elveszítettünk, és
Istenre figyelő, szeretni akaró életet tudunk élni a veszteség elszenvedése után is. Jó, ha
ilyenkor őszinték tudunk lenni magunkhoz, a veszteséget veszteségnek nevezzük, a gyászt
gyászként éljük meg, és, mindezzel együtt állunk Isten elé. Amikor pedig Isten előtt állunk,
nem maradunk némák, hanem hálát adunk neki, akár ezekkel a szavakkal: „Tágas térre
állítottad lábamat, Uram!”

Mindazt, ami még a szívünkben van, mondjuk ki együtt a Jézustól tanult imádság szavaival!

„Egy ember nagy vacsorát készített…” (Lk 14,15-24)

Jézus vendégségben van egy előkelő embernél, beszélgetnek az asztal körül. Jézus arról
beszél, hogy jó dolog olyan embereket hívni, akik szegények, és nem tudják a meghívást
viszonozni. Erre az egyik vendég lelkesen megszólal: „Boldog, aki az Isten országának
vendége!” Erre a mondatra válaszul mondja el Jézus a példázatot a gazdag emberről, akinek a
vacsorájára a meghívottak nem jöttek el, ő viszont ebbe nem nyugodott bele, és szegényekkel
betegekkel, és az utcán járó emberekkel töltötte meg a házát.

Milyen érzés lehet az utcán meghívást kapni egy ismeretlen gazdag ember vacsorájára? Ha
engem szólítottak volna meg, hogy menjek el valakivel a szomszéd utcába, ahol nagy társaság
és terített asztal vár, és elindulnék, lehet, hogy arra gondolnék, hogy átverés, sőt csapda vár
rám. Megérkezve viszont, amikor kiderül, hogy minden rendben van, és tényleg egy
örömünnepbe kaptam meghívást, eltöltene a meglepetés érzése: miért pont én? Hogy kerülök
egy ilyen jó helyre?

Ilyen lesz az Isten országába megérkezni, mondja Jézus. A lakomában számomra nem is a
finom étel a legfontosabb, hanem az asztal körül ülő emberek, akikkel jó találkozni,
beszélgetni, megismerkedni, vagy az ismeretet elmélyíteni. Erre utaló élményeink ma is
lehetnek, ha váratlanul találkozunk valaki számunkra érdekes és fontos emberrel. Sok éve
egyszer a walesi herceggel, a mai III. Károly királlyal találkoztam itt Budapesten, sose fogom
elfelejteni. De hasonló élményt ad, ha olyas valakivel találkozol, akit távolról ismersz,
tisztelsz és szeretsz, és alkalmad adódik arra, hogy a közelébe kerülj, akár röviden
beszélgethess is vele. Ezt élhették át sokan az elmúlt napokban a könyvhéten, ahol egy-egy
író vagy költő dedikáló asztala előtt gyakran órákig álltak sorban az emberek, hogy
személyesen köszönhessenek neki, esetleg egy-két szót válthassanak is vele, azzal a valakivel,
akinek a sorai, a történetei olyan sok örömet okoztak.

Ilyen az Isten országa – csupa öröm és meglepetés. Vessünk most egy pillantást a példázat
másik oldalán álló emberekre is. Őket a gazdag ember meghívta a lakomára, meg is ígérték,
hogy eljönnek, de az utolsó pillanatban, amikor megjött az utolsó hívás, mind kimentették
magukat. Ha jobban megnézzük, mire hivatkozva utasították vissza a meghívást, azt látjuk,
hogy ezek üres kifogások. Ma engem a példázatnak ezen az oldalán az ragadott meg, hogy a
visszautasított úr nem könyörög azoknak, akik nemet mondanak neki, nem győzködi őket. Ha
nem, akkor nem: tovább megyünk a szegényekhez és a betegekhez, az utca éppen arra járó
embereihez.

Végül viszont nem rájuk figyelünk, sem a kimaradókra, sem a megérkezőkre, hanem arra az
Úrra, akinek van hatalma arra, hogy megszólítson, meghívjon bennünket. Akinek van hatalma
arra, hogy bevonjon a közösségébe, felemeljen, megerősítsen, gazdaggá tegyen. Őt dicsérjük
a következő énekünkben is: „Hatalmas vagy, erős Isten…”! Ámen!

„Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra!” (Lk 16,19-31)

Huszonkét évvel ezelőtt egy ragyogó nyári reggelen egy tíz éves kislány kiment a
tengerpartra, és nézte a hullámokat. A családjával együtt nyaralt Sri Lankában, az óceán
partján. A parton valami szokatlant látott: a hullám kicsapott a partra, majd visszahúzódott,
olyan mélyen, hogy kilátszott a tengerfenék. Kis idő múlva ugyanez történt: jött a hullám, és
mélyen visszahúzódott. A kislánynak eszébe jutott, hogy néhány nappal korábban éppen erről
tanultak fölrajzórán: ha a tenger így viselkedik, hamarosan szökőár lesz. Beszaladt a
szállodába az édesapjához, felébresztette, és elmondta neki, hogy mit látott. Az apa azonnal
kiugrott az ágyból, és odarohant a szálloda portásához. A recepciós riasztotta a vezetést,
mindenkit felébresztettek, és távoli, magasabban fekvő, biztonságos helyre vittek. Ebben a
szökőárban 230 ezer ember veszítette el az életét. Az a száz vendég, aki ebben a szállodában
lakott, életben maradt.

Ennek a történetnek a szereplői pontosan az ellenkezőjét teszik, mint Jézus példázatának a
gazdag embere: éppen azt teszik, amit kell, és így szolgálják az életet. A példázatbeli gazdag
ember is tudja, hogy mit kellene tennie, de nem teszi. Jézus példázatának a hangneme
humoros, szinte gúnyos: nevetségessé akarja tenni a gazdag embert, aki egész életében
megszegi Isten akaratát, és amikor ennek a rossz következményeit kell viselnie, még mindig
nem veszi észre magát. Hangoskodik, követelőzik, azt hisz, hogy jár neki a különleges
bánásmód.

A gazdag ember ugyanis kicsi kora óta tudta, hogy Istennek az az akarata, hogy úgy szeresse
a másik embert, mint saját magát. Ennek ellenére hagyta éhen halni a küszöbénél kolduló
Lázárt. A sok vendége, aki nap mint nap megfordul a házában, hogy a figyelmével szolgálja a
gazdag ember egóját, és ő maga is részesüljön a gazdag ember dicsőségében, szintén nem
gondolt Lázárra, és nem figyelmeztette a házigazdát, hogy tennie kellene valamit. Sokak
mulasztása vezetett oda, hogy a koldus éhen halt. És amikor ez megtörténik, és amikor a
gazdag azzal szembesül, hogy végleg elveszítette Isten közelségét, még mindig azt hiszi, hogy
folytathatja az erőszakos, önző életét. Még mindig csak magára gondol. Jézus kíméletlen
iróniával mutat rá a pokol lángjai között égő gazdagra, akit Ábrahám türelmes szavakkal
igyekszik ráébreszteni a helyzetére. Amikor a hozzá hasonló önző testvérei számára kér
Ábrahámtól csodát, Ábrahám határozottan oda utasítja, ahol neki is kellett volna keresni az
irányítást: meg van írva Mózes és a próféták könyvében, hogy szeresd felebarátodat, mint
magadat.

Az óceánparti szállodában pihenő száz vendég azért maradhatott életben, mert mindenki azt
tette, amit tennie kellett. Nem a kényelmüket keresték, nem az egójukat szolgálták. Sajnos
gyakran nem történik ez meg: egy cselekvés-láncban, ami végül életeket szolgálhatna, nem áll
mindenki mindig a helyén, s végül bekövetkezik a baj. Jézus azért nevetteti ki velünk az Isten
akaratát messzire elkerülő gazdag embert, hogy megóvjon minket attól, hogy mi is hozzá
hasonlóak legyünk. Azért mutatja meg nekünk, hogy ha magunkra ismerünk, időben meg
tudjunk változni. Hogy megtaláljuk a helyünket az eseményeknek és a kapcsolatoknak abban
a láncolatában, aminek részeként az életet szolgálhatjuk. Ámen.

„Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,1-8)

Szentháromság ünnepe örömünnep. A Teremtő Isten, a Megváltó Isten és a Megszentelő Isten
közösségét ünnepeljük, amelybe mi is meghívást kaptunk. A mai ünnepi közös
gondolkodásunknak két fókusza lesz: egy különös beszélgetés, és egy különös festmény. A
beszélgetés is és a festmény is olyan történetbe ágyazódik be, ahol lehetetlennek tűnik, hogy
kialakuljon a kapcsolat Isten és ember között, hogy Isten hívása elérje az embert, és az ember
képes legyen válaszolni. A hívás mégis nyitott fülekre és nyitott szívekre talált, a válasz pedig
megszületett.

A beszélgetés Jézus és Nikodémus között folyik. Az előkelő vallási vezető éjszaka látogatja
meg Jézust. Meg szeretné ismerni, de fél, nem akarja, hogy Jézussal együtt lássák. Érdekes,
hogy Jézus nem tiszteli a félelmét, hanem inkább kihívás elé állítja: újjá kell születned, annak
ellenére, hogy idős embernek gondolod magad. Ami a beszélgetés során, vagy azután történt
vele, elvette a félelmét, és új bátorsággal ajándékozta meg. Jézus keresztre feszítése után már
nem félt attól, hogy elkísérje arimátiai Józsefet, hogy együtt elkérjék Pilátustól Jézus testét.

A festmény az ezernégyszázas években született, Oroszországban, Andrej Rubljov ikonfestő
alkotása. A róla szóló, 1969-ben bemutatott film nagyon átélhetően mutatja meg azokat a
kegyetlen körülményeket, amelyek között a festő alkotott. Az egyszerű oroszokkal brutálisan
bánnak a saját vezetőik, ráadásul gyakran rájuk támadnak a tatárok, és, ami ilyen
helyzetekben történni szokott, járványok is pusztítanak. A tehetséges festő a történet egy
pontján elveszíti a kedvét, a motivációját, talán a hitét is, visszavonul egy kolostorba, évekig
néma önvizsgálatban él. Azután a közösséggel történik valami. Megszabadulnak a tatároktól,
a túlélők előjönnek az erdőkből és a lápokból, újra normális életet akarnak élni, és eldöntik,
hogy újra öntik az elpusztult harangjukat. Igen ám, de a harangöntő mester is a járvány
áldozata lett, nincs, aki tudná, hogyan kell harangot önteni. Ekkor előáll a néhai mester tíz-
tizenkét éves fia, és azt állítja, hogy az apja a halála előtt töviről-hegyire elmagyarázta neki a
harangöntés összes lépését. Ha rá hallgatnak, és mindenben pontosan követik az utasításait, el
tudják készíteni az új harangot. Mennyi és milyen arányú fém keveréke, milyen forró
olvasztott fém, mekkora és milyen földből-agyagból készült öntőforma, milyen lassú kihűlés
– semmit sem szabad elrontani, hogy szépen szóljon a harang. Közben kiderül, hogy a fiú
nem mondott igazat, és az apja nem adta át neki a harangöntés titkát, fokozottan izgulunk
tehát, hogy mi fog sikerülni ebből a hatalmas, százakat megmozgató munkából. És végül,
amikor a harangot kiemelik a földből, és felvonják egy fából ácsolt toronyba, és
megkondítják, gyönyörűen, angyali hangon szól. Andrej Rubljov pedig újra elkezdett festeni.

A Szentháromság címet viselő ikonján a Szentháromság három személye egy asztalt ül körül.
A ruhájuk színe alapján is megismerhetjük, hogy ki kicsoda. A balkéz felől ülő arany és bíbor
színeket viselő alak az Atya, szemben barnában és kékben a Fiú, jobb kéz felől pedig kékben
és zöldben a Szentlélek: a zöld szín utal az új életre. Szárnyaik vannak, és azokkal hosszú
nyelű, hegyes lándzsákat tartanak, kifejezendő, hogy övék a végrehajtó hatalom is. Az
asztaluknál pedig a felém eső hely üres. Az üres hely hív, hogy üljek le hozzájuk. Hallgassam
a beszélgetésüket, szólítsam meg őket, kérdezzem őket, majd hallgassam, mit válaszolnak
nekem. Az ő asztaluknál mindent elmondhatok, amit másokkal nem tudok megosztani. Meg
fogják érteni, meg tudják válaszolni, nem fognak a bizalmammal visszaélni. És a meghívás
nem egyetlen alkalomra szól, életem minden napján lehetek velük olyan beszélgető
viszonyban, amiből az életem, a bátorságom, a jókedvem származik.

Amikor Nikodémus megkérdezte Jézust, hogy hogyan születhetne újjá, Jézus a Szentlélekről
beszélt neki, akit a szélhez hasonlított: nem tudod, honnan jön, és azt sem, hogy hová tart, de
érzed a hatását. Megsimogatja az arcod, megnyitja a szemed, megerősíti a szíved. Ha egyszer
megérint, sose felejted el. Ha egyszer találkozol vele, újra találkozni szeretnél vele. Meghív az
asztalához, és onnantól fogva te is az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségébe tartozol. Ámen.

„…mintha szíven találták volna őket…” (ApCsel 2, 37-39; 41)

A Szentlélek kiáradásának máig tartó eseményét három emberi lehetőség összefüggésében
próbáljuk ma megérteni. Ezek: az élmény átélése, a felismerés megnyílása, és a döntés
meghozása. Ezt a három lehetőséget pedig két fiatal bőrébe bújva igyekszünk megragadni.
Elképzelünk egy ikerpárt, akik a szüleikkel Jeruzsálemben éltek az első Pünkösd idején.
Tizenhárom évesek, a lány Eszter, a fiú Jakab. Sem a szüleik, sem ők nem ismerik Jézust
közelebbről, nem ismerik a tanítványokat sem, a hit iránt sem érdeklődnek különösebben –
megtartják a törvényeket és az ünnepeket, ahogy akkoriban mindenki. Tizenhárom évesnek
lenni abban az időben egyébként már fiatal felnőttnek lenni számított, Eszter és Jakab
komolyan is vették magukat, és őket is komolyan vették az idősebbek.

Először akkor látjuk a testvéreket, amikor Jézus megérkezik Jeruzsálembe, és szamárháton
ülve bevonul az Aranykapun. A testvérek nézik az ismeretlen fiatal férfit, hallgatják a tömeg
lelkes kiáltozásait, próbálják megérteni, hogy kicsoda a Dávid fia, akinek annyira örülnek az
emberek. Este otthon elmesélik a szüleiknek, hogy mit láttak, megkérdezik őket, hogy
hallottak-e erről a férfiről, de a szüleik nem hallottak még Jézusról semmit.

Két nappal később, közel az Aranykapuhoz, a templom udvarában vannak, ahol Jézus egy
kisebb csoport emberrel beszélget. Látnak egy tekintélyes férfit, aki odalép Jézushoz, és
megkérdezi tőle, hogy melyik a legnagyobb parancsolat? Jézus azt feleli, amit már Eszter és
Jakab is hallottak a Tóra-tanulás alkalmából: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat. A
tekintélyes férfi örül ennek a válasznak, és Jézus is kedvesen beszél vele.

Pár nap múlva egészen sokkoló látványban van részük. Látják Jézust, amint két másik halálra
ítélt férfival együtt egy keresztet vonszol a kivégzőhely felé. Sok sebből vérzik, halálosan
gyenge, el is esik. Otthon megkérdezik a szüleiket, hogy mi rosszat tehetett Jézus; a szülők
nem tudják, de azt mondják nekik, hogy ne nagyon beszéljenek erről senkivel.

Ezután telnek-múlnak a hetek. Eszter és Jakab nem ismeri a tanítványokat, és nem hall
azokról a történetekről, amiket mi az evangéliumokból ismerünk. Nem hallanak Jézus
feltámadásáról, a vele való találkozásokról, természetesen arról sem, hogy Izrael Istene
látványosan felruházta őt a hatalommal. Így jön el a Tóra átvételének az ünnepe, ami az ikrek
egyik kedvenc ünnepnapja, vidám tavaszi hálaadó ünnep, amikor mindig sok zarándok jön
Jeruzsálembe. Ezen az ünnepen viszont olyan dolgok történtek, amit még nem láttak azelőtt.

Az első, ami feltűnt nekik, a sok boldog felnőtt ember. Nem szoktak így viselkedni, szinte
táncoltak örömükben, és arról beszéltek fennhangon, hogy Jézus, akit hetekkel korábban
keresztre feszítettek, feltámadt. Ilyen élményben Eszternek és Jakabnak még nem volt része.

Amikor pedig az öröm elhalkult, felállt egy férfi, és galileai tájszólással arról kezdett beszélni,
hogy arról, ami történik, már évszázadokkal azelőtt beszéltek a próféták: Isten elküldi az ő
Szentlelkét, és egyszerű emberek fogják nyilvánosan hirdetni Isten hatalmas, szabadító
cselekedeteit. Ezek között pedig a legnagyobb, hogy Isten kiszabadította Jézust a halál
rabságából. Jézus Dávid utódja, és a régen megígért Messiás. A galileai tájszólással beszélő
férfi olyan felismeréssel ajándékozta meg az ikreket és még sok-sok embert, ami megragadta
az értelmüket.

Eszter és Jakab ezután valami egészen hihetetlent élt át: a galileai magyarázata után az
emberek megdöbbenve kérdezték: ha ez így van, mit tegyünk? A férfi erre elsőre nehezen
érthető szavakkal válaszolt, megtérésről és megkeresztelkedésről beszélt, de az ikrek
megsejtették a szavak mögött az egyszerű tartalmat: kapcsolatba lehet kerülni Jézussal.
Legnagyobb meglepetésükre a szüleik is azok között voltak, akik Jézus mellett döntöttek,
aznap megkeresztelkedtek, és csatlakoztak az első gyülekezethez.

Élmény, felismerés és döntés – ezeknek a tapasztalatoknak a sodrában születik és érlelődik
azóta is a Jézus melletti életünk. A döntésünket újra élmény erősítheti meg, az újabb élmény
is értelmezést kaphat, és ismételten dönthetünk a jó úton járás mellett. Hadd kérjük most a
tanítás után az élményt, énekeljük a Szentlelket megszólító énekünket, „Meghívtál, hogy vízre
lépjek”… Ámen!

Jézus mondja: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön…” (Mt 28,16-20)

A mai ünnepünk Jézusról szól. Róla éneklünk (Jézus, boldogságom 357.; Szép, fényes
Hajnalcsillagom, 361.), és az ő hatalmával szembesülünk. Közben oda soroljuk magunkat a
tizenegy tanítvány közé is, akik éppen kezdik megérteni, hogy kicsoda még Jézus, amellett,
hogy egy bátor és szimpatikus ember. A tanítványok nem csak Jézusra csodálkoznak rá,
hanem saját magukra is rá kezdenek csodálkozni. Kezdik felfogni, hogy Jézus hatalmából ők
is részesülnek: azt, hogy Jézus, aki a teremtő Isten jobbján hatalmat gyakorol, őket is
felhatalmazza arra, hogy olyan dolgokra legyenek képesek, amikről azelőtt nem is álmodtak.
„Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet”, a keresztség révén formáljátok őket
közösséggé, és tanítsátok őket, „hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”
(28,19-20). Erre a küldetésre kaptak felhatalmazást, és mi is ebben a küldetésben állunk,
ugyanennek a felhatalmazásnak az erejével, ma is. Amikor közösséget gyűjtünk, akár csak
három-négy testvér számára, amikor együtt imádkozunk, amikor megpróbáljuk megérteni,
milyenné akar formálni bennünket Jézus azzal, hogy ne legyünk képmutatók, vagy ha valaki
megüt, tartsuk oda a másik arcunkat, vagy ha bajba jutott embert látunk, akkor segítsünk neki
– ilyenkor mindig Jézus erejével felruházva teszünk csodálatos dolgokat.

Olvasok mostanában egy igen régi könyvet. Olyan ember írta, aki sokféle bajon ment
keresztül, és megtapasztalta, hogy mindig lehet igent mondani az életre, minden nehéz
sorsban lehet találni valami jót, amiért élni érdemes. Viktor Franklnek hívják, képzett
pszichológus, és azt tanítja, hogy senkinek az életét nem határozzák meg véglegesen a
múltbeli tapasztalatai, mindig szabad arra, hogy változzon, újat kezdjen. Ezt élték át a Jézus
hatalmából részesülő tanítványok is.

Sokat mondó lehet felidézni azt az utat is, ami ide vezette Jézust és a tanítványokat.
Virágvasárnappal, a Jeruzsálembe való királyi bevonulással kezdődik ez az út, nem egészen
két hónappal korábban. Nagyon jelentősnek tartom, hogy az egyházi esztendőt követve
minden évben nagyjából ugyanennyi idő alatt mi is bejárhatjuk ezt az utat, amit először Jézus
és a tanítványok jártak. A jeruzsálemi bevonulás tehát az öröm és az önfeledt ünneplés napja.
Utána jön az árulás, a gonosz koncepciós per, a főpapok rágalmai és hazugságai, a taktikázó
Pilátus gyáva döntése, Jézus keresztre feszítése, majd Jézus mindenkit megdöbbentő
feltámadása és a zavarba ejtő találkozásai a tanítványokkal. Említsük meg, hogy ennek a
történetnek a gonosz szereplői egyszer eltűnnek, és nem is kerülnek majd elő: nem
hiányzanak senkinek sem. Pilátus nevét Jézus halálra ítélése után többet nem említi a Biblia,
máshonnan tudjuk, hogy a mérhetetlen erőszakoskodása és kapzsisága miatt az a szégyen érte,
hogy idő előtt visszarendelték Rómába, elvették a hivatalát, és kegyvesztetten halt meg. A
főpapok itt-ott még felbukkannak, megpróbálnak keresztbe tenni a feltámadott Jézus
közösségének, de már nem sok vizet zavarnak. Akiket viszont látunk, és egyre jobban látunk,
ők Jézus és a tanítványai, majd a növekvő gyülekezet, amelynek ma már mi is a tagjai
lehetünk.

Van ennek a történetnek egy számomra nagyon kedves vonása, amivel sok mesében is
találkozunk. A mesebeli királylány találkozik a békával, de nem undorodik tőle, hanem
kedves hozzá, végül pedig kiderül, hogy a béka a legdélcegebb királyfi, aki majd megkéri a
királylány kezét. Vagy a szegény ember harmadik gyereke meghallja egy törött lábú róka
panaszos vinnyogását, nem megy el mellette, hanem sínbe teszi a lábát, hogy végül a rókáról
is kiderüljön, hogy erős vitéz, aki segíteni fogja a szegény fiút az ellenségeivel szemben.
Hasonlóval a virágirodalom talán legismertebb meséjében, A gyűrűk urában is találkozunk. A
történetünk elején felbukkan egy zavartnak látszó férfi, a Kósza, akivel a hobbitok a
fogadóban ismerkednek meg. Furcsának is tartják, félnek is tőle, de végül szövetséget kötnek
vele is. Ki fog derülni majd, hogy ő Aragorn, Gondor trónjának az örököse, aki majd
győzelemre fogja vezetni a többször is végveszélyben lévő barátokat. Gyönyörű a három
részes film egyik utolsó jelenete, Aragorn megkoronázása, amikor a király különös mély
tisztelettel fordul a négy kicsi, törékeny hobbit felé.

Bár Tolkien, A gyűrűk ura írója mindig arról beszélt, hogy története csak a képzelete
szüleménye, ezt én soha nem hittem el neki, és életrajzi filmje be is mutat egy hasonló
tapasztalatot. Egyetemre járt, történelem szakra, amit nem szeretett, a vizsgán meg is bukott,
és elég rossz hangulatban, kicsit kapatosan, a zárt udvaron töltött egy éjszakát, ahol az általa
éppen kitalált nyelven kiáltozott. Másnap megszólította egy ismeretlen öregúr, és
megkérdezte, mit csinált éjjel az udvaron. Mikor kiderült, hogy a kérdésben nem
szemrehányás, hanem valódi érdeklődés van, Tolkien nagy kedvvel mesélt neki kedvelt
időtöltéséről, az új nyelvek kitalálásáról, ami sokak szerint merő haszontalanság volt. Már
elbúcsúzott az ismeretlen érdeklődőtől, amikor egy barátja megkérdezte, miről beszélgetett
olyan elmélyülten a nyelvészeti tanszék vezetőjével, az akkori Anglia legtekintélyesebb
nyelvészprofesszorával? Így kezdődött az ismeretségük, ami végül Tolkien számára
megnyitotta az utat ahhoz, hogy kedvenc témáját tanulhassa az egyetemen, végül pedig A
gyűrűk ura egyik legzseniálisabb szálaként megalkossa a tündék, a hobbitok, az orkok, sőt
még a fák nyelvét is.

Adjon Isten nekünk is ilyen felemelő, felhatalmazó találkozásokat! Leginkább pedig hozzon
bennünket olyan közel az ő szeretett Fiához, a feltámadott Jézushoz, hogy a hatalmából
részesedhessünk, és az ő megerősítő, boldogító közösségébe másokat is bevonhassunk!
Ámen!

„…aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele … azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak
1,22-25)

Az apostol a tükörbe nézést negatív összefüggésben használja. Azt az embert ábrázolja vele,
aki az igét csak hallgatja, de nem cselekszi. Őt hasonlítja ahhoz a tükörbe nézőhöz, aki
megnézi magát, azután tovább megy, és azonnal el is felejti, amit látott. Utána arról az
emberről beszél, aki az igét nem csak hallgatja, de meg is valósítja. Úgy ábrázolja, hogy ő a
szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és meg is marad mellette. Viszonyuljunk most az
apostol szavaihoz kreatívan, kapcsoljuk össze a két képet: beszéljünk arról az emberről, aki a
szabadság törvényének a tükrébe tekint bele, s abban egyszerre látja Isten akaratát is és
önmagát is. Nem felejti el, hanem visszatér hozzá napról napra. Mit lát ez az ember, mit
láthatunk mi a szabadság tökéletes törvényének a tükrében? Háromféle képet láthatunk.

Az első képen láthatjuk Istennek azt a parancsát, hogy szeressük a másik embert, és mellette
magunkat, akik néha agresszíven megszegjük ezt a parancsot. Le akarjuk uralni a
felebarátunkat. Ha ezt látjuk, ne szaladjunk el, és ne is hárítsuk el a látványt. Dolgozzunk ezen
a tapasztalaton, és másnap újra nézzünk bele a tükörbe, hogy lássuk, ugyanolyanok vagyunk-e
még.

A második képen azt láthatjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk agresszívek, ellenkezőleg,
kedvesek, tapintatosak, türelmesek és alázatosak vagyunk. Ezeket a tulajdonságokat könnyen
minden további nélkül pozitívnak állíthatjuk be, és magunkban még büszkék is lehetünk
rájuk. De ne gondolkodjunk felszínesen. Könnyen lehet, hogy a kedvesség és a türelem
mögött cinkosság és bűnpártolás áll, vagy legalábbis a konfrontációtól való félelemből fakadó
mulasztás. Lehet, hogy van egy jó barátom, aki rossz dolgokat tesz. Elé kellene állni, meg
kellene szólítani, és komolyan kellene vele beszélni. De nem teszem meg, mert félek, hogy
elveszítem a barátságát, és talán jobban ragaszkodom is a rólam, mint tapintatosról és
alázatosról kialakult képhez, mintsem megpróbálnám őt jobb útra téríteni. Ezt a bűnömet is
megláthatom a szabadság tökéletes törvényének a tükrében.

A harmadik kép nem az én bűneimet, hanem mások bűneit mutathatja meg. Mégpedig azokat
a bűnöket, amelyekkel engem sértenek és bántanak, ők viszont úgy tesznek, mintha nem is
történne semmi. Ilyenkor egyedül maradhatok az érzéseimmel, elbizonytalanodhatok még
abban is, hogy van-e egyáltalán oka a fájdalmaimnak, a sebeim valódi sebek-e, és nem képzelt
sebek. Sokféle dolgot megpróbálhat egy bántalmazó, hogy azt, amit az én káromra tesz, ne
tartsam Isten törvényébe ütköző bűnnek. Beszélhet arról, hogy az ember az evolúciós
tapasztalatai során természetes módon agresszív, ezt el kell fogadni. Vagy arról, hogy nem
lehet hazugság nélkül élni, a hazugságot is természetesnek kell venni. Nincs itt semmi
látnivaló. Különösen rafinált bántalmazás, amit – egy régi film nyomán – gázlángozásnak
nevezünk. A másik, aki barátomnak tartja magát, beszél hozzám, én pedig úgy teszek, mintha
nem hallanám, nem érteném, nem is érzékelném, hogy ott van. Ha mondok is valamit, nem
neki válaszolok. Ha sokáig így teszek, teljesen elbizonytalaníthatom, végül akár
lerombolhatom az énképét, az önbecsülését és az életét. A tükörben megmutatkozó harmadik
kép ahhoz segít hozzá, hogy amitől a másik magatartásában szenvedek, azt Isten elleni
bűnnek lássam, és elutasítsam. Ha azt kérem, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, Isten
segítségét kérjem vele szemben is.

Jó nekünk, ha napról napra megállunk a szabadság tökéletes törvényének a tükre előtt, és
észre is vesszük, hogy miben kell nekünk változnunk, vagy mások milyen tetteire kell
határozott nemet mondanunk, eléjük világos határokat húznunk. Ehhez a megálláshoz, az
önvizsgálathoz, a reflexióhoz és a változáshoz való bátorsághoz kérünk most az énekelt
imádságunkban is erőt: „Erőt adsz minden helyzetben…” Ámen.

„… a testvéreket szeressétek…” (1Pt 2,11-20)

A Húsvét utáni harmadik vasárnap az öröm vasárnapja. Az ünnep zsoltárának, a 66.
zsoltárnak az első szavai alapján kapta a nevét: „Örvendj egész föld az Istennek!” – így lett
Jubilate, Örvendjetek vasárnapja. Jézus feltámasztása ünnepe után néhány héttel magától
értetődő is lehet az öröm.

Az igehirdetés alapigéje viszont erősen árnyalja ezt az örömet. Az apostol nem arról ír a
gyülekezetnek, hogy minden rendben van, nincsenek nehézségek, akadálytalanul meg lehet
élni az örömet. Ellenkezőleg, nehéz helyzetekről és terhekről beszél, amelyekben helyt kell
állni, és amelyeket el kell viselni. Igénk három ilyen nehézségről beszél, az első belső, a
másik kettő pedig külső.

A belső nehézséget testi vágyaknak nevezi az apostol: tartózkodjatok tőlük, harcoljatok
ellenük. Mindannyian tapasztaljuk azokat a vágyakat, amelyekről tudjuk, hogy nem szabad
magunkat átadni nekik, mégis újra meg újra nehezen állunk ellen a kísértésnek. Ez lehet
mértéktelen evés vagy ivás, lehet túlzott kényelemszeretet, lehet játékszenvedély, vagy
vonzódás olyan valaki iránt, aki mással él elkötelezett kapcsolatban. Harcolni ezekkel
szemben önmagában nem öröm, inkább szenvedés. Az öröm majd akkor érkezhet meg, ha
átéled, milyen jó testileg is rendezett életet élni, és ebben helyet találni az Istennel és a másik
emberrel való szerető kapcsolatnak.

Az egyik külső nehézség, amiről az apostol beszél, a gonosz rágalmazás. Az első század
végén élő Krisztus-követő közösség tagjai számára ez gyakori tapasztalat volt, bárhol éltek is
a Római Birodalom területén. Mások voltak, mint a többiek, másban hittek, másképp
imádkoztak, másként élték a közösségi életüket. Könnyen lehetett őket bűnbakká tenni, a
legkülönbözőbb vádakkal megrágalmazni. Az apostol azt mondja nekik, hogy ne viszonozzák
a rosszat rosszal, és ne is nagyon merüljenek bele a védekezésbe, hanem kitartóan tegyék a
jót, azok között és azokért is, akik bántják őket. Az az öröm, ami egy ilyen helyzetben
születik meg, nagyon mélyről fakad.

A másik külső nehézséget nekünk, a huszonegyedik században élő embereknek, nagyon nehéz
elképzelnünk. Mi már hozzászoktunk ahhoz, hogy ha egy politikai hatalom nem tölti be a
küldetését, akkor fel lehet szólítani arra, hogy adja át a hatalmat másoknak, akik talán majd
jobban fognak kormányozni. Az ókori emberek ilyesmiről nem is álmodhattak. Ha egy
uralkodó gonosz volt és igazságtalan, az alattvalóknak el kellett viselniük a kegyetlenkedéseit,
talán egy életen keresztül. Nem voltak négy évenként szabad választások, amikor vérontás
nélkül rá lehetett venni a bizalmat eljátszó vezetőket arra, hogy távozzanak. Ez a
kényszerhelyzet viszont nem jelentette az ókorban sem azt, hogy az alattvaló teljesen
tehetetlen. Az élete minőségével fejezhette ki, hogy ki az ő igazi Ura. „Mert Isten akarata az,
hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok, nem
úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.” A
szeretet nem néma, nem szótlan, ha elfogadja is a szenvedést, tanúságot tesz Isten igazságáról
és szeretetéről.

A három nehézség, a rosszra késztető belső vágyak, és a rosszindulattal illetve az igazságtalan
erőszakkal nyomasztó külső fenyegetés, mind arról győzhetnek meg bennünket, hogy az
Istentől kapott öröm nem könnyű és nem felszínes. Olyan öröm, aminek a mélyén az a
tapasztalat van, hogy minden rossz ellenére, legyen az belső kísértés, vagy külső támadás,
szerethetem Istent, és szerethetem a másik embert. Istent, aki mellettem áll a bajban is, és a
testvért, akivel megoszthatok bánatot és örömöt, akit jobban megismerhetek, és ő is jobban
megismerhet engem. Isten és a másik ember szerető közelsége az öröm forrása. Adja Isten,
hogy sem a saját hibánk, sem mások gonoszsága ne foszthasson meg ettől az örömtől. Ámen.

Krisztus szenvedett értetek, és példát hagyott rátok… (1Pt 2,21-25)

Ezen a héten azokat az igéket kapjuk, amelyek megmutatják, milyen egy jól vezetett, jól
pásztorolt közösség tagjának lenni. Mai igénk egyenesen a feltámadott Krisztusra mutat, aki
pásztorként abban is példát mutat nekünk, hogyan viseljük el a szenvedést. Ő a rosszat nem
viszonozta rosszal, nem fenyegetőzött és nem ítélkezett, hanem mennyei Atyjára hagyta az
ítéletet. Így gyógyítja meg a sebeinket, és így tart meg bennünket az ő jól vezetett
közösségében.

Egy héttel a választások után az országunkban a legtöbben úgy nézünk ki, mint akiken átment
az úthenger. A mögöttünk álló hetek nagyon igénybe vettek minket, rengeteg dologra kellett
figyelnünk, bonyolult híreket megérteni próbálnunk, nap-mint-nap változó történetekkel
lépést tartanunk. Mindenki kimerült, az is, aki ma örül, és az is, aki gyászol. Szükségünk van
Jézusra, aki pásztorként mellénk áll, megnyugtat, vigasztal, bátorít, tanácsol, gyógyít, vezet.
Ilyen nehéz időkben talán még jobban érezzük, hogy milyen jó lehet az ő közösségéhez
tartozni.

Az Evangélikus Egyház idei egyszázalékos kampány videóját részben a mi iskolánkban
forgatták, érdekes találkozni benne az ismerős arcokkal és helyszínekkel. Az idei kampány
mottója egészen közvetlenül szólíthat meg bennünket: „melletted állunk – lélekkel,
ismerettel”. Éppen ez az, amit Jézus közössége kap a Feltámadott pásztortól: mellettünk áll,
mint aki ismer bennünket és szeret. Jézus közösségében te is megkaphatod tőle a segítséget,
és azt is megtanulhatod tőle, hogyan lehetsz mások támasza: mellettük állva, lélekkel,
ismerettel.

Néhány napja került be iskolánk dísztermébe a Sztehlo Gábor életéről szóló új kiállítás.
Sztehlo Gábor, aki három másik gimnázium mellett a mi iskolánkba is járt, olyan
évtizedekben élt, amikor sokan szorultak arra a támogatásra, hogy valaki mellettük álljon,
lélekkel, ismerettel. Négy ilyen helyzetet villantok fel az életéből. 1944 telén, a gyilkos
zsidóüldözés idején 1600 zsidó kisgyereket és 400 felnőttet rejtett el a rájuk vadászó nyilasok
elől. A háború után, amikor kiderült, hogy milyen sok gyerek maradt árván, gyermekotthont
szervezett, ahol éltek, tanultak, a saját életüket szervezték, és a demokrácia útjait próbálgatták
a gyerekek – a legkisebbek hatévesek, a legnagyobbak tizennyolc évesek. Amikor a
kommunista hatalom államosította a gyermekotthont, és Sztehlo nem vállalta a további
irányítását, a kőbányai gyülekezetbe került segédlelkésznek. Itt találkozott az erőszakos
kitelepítés gyakorlatával, és, fenyegetésektől sem félve, megpróbálta felderíteni a
kitelepítettek kényszerlakhelyét, és összekötni őket a családtagjaikkal. Végül, látva, hogy a
pártállamban egyedül testi vagy lelki sérült gyerekekkel foglalkozhat az egyház, otthont
alapított számukra, a Sarepta otthont, ahol a sérült gyerekek felnőhetnek és életük végéig
lakhatnak. Élete legaktívabb húsz évében mindig talált valakiket, akik számára
megtestesíthette Krisztust, a jó pásztort, aki a bajba jutott emberek mellett áll, lélekkel,
ismerettel.

Kérjünk Istentől bölcsességet és lelki rugalmasságot, hogy keressük a Jó Pásztor tekintetét, ha
kimerülünk, vagy bajba kerülünk. Higgyük, hogy ő ismer és szeret minket, meg tud
gyógyítani, és utat tud mutatni. És ha már ismerjük Krisztust, legyünk mi is támaszok mások
számára, akikre számítani lehet, hiszen mellettük állunk – lélekkel, ismerettel. Ámen.

Ti ne féljetek! (Mt 27,55-28,15)

Mai igénk egy hosszú elbeszélés, amiben két szál kapcsolódik össze. Az egyik szál gonosz, a
másik szál áldott, tiszta, felemelő. Az egyik szálat Jézus szenvedése, halála és feltámadása
történetének sok szereplője képviseli, a másik szálat pedig csak két valaki, az evangéliumok
fontos mellékszereplői. Az első szálon Pilátust látjuk, mellette a főpapokat és a nép véneit,
azaz vallási vezetőit a fegyvereseikkel együtt, a másik szálon pedig a magdalai Máriát és a
„másik” Máriát.

A gonosz szálon az történik, ami a történelem során egészen máig sajnos gyakori és unalomig
ismert. Az, amikor egy gonosz hatalom az erőszak mellett csalással és hazugsággal is
biztosítani akarja a hatalmát az emberek felett, a csalással és a hazugsággal pedig, amit ő
követ el, másokat vádol meg. Jézus koncepciós perében kezdettől fogva szerepet játszott a
csalás és a hazugság, amit ellenségei a halála után is folytattak. Amint ezt Máté evangélista,
egyedül a négy evangélista közül, számunkra is nagyon átélhetően elmondja, a Jézus
temetését követő ünnepnapon Pilátus és a vallási vezetők összegyűlnek, Jézust csalónak
nevezik, a tanítványait csalás tervezésével vádolják, és fegyveres őrséget állítanak Jézus sírja
mellé, hogy a feltételezett csalást megakadályozzák. Amikor pedig az őrök legnagyobb
rémületére másnap üres lesz a sír, lefizetik az őröket, hogy azt terjesszék, hogy sajnálatosan
elaludtak az őrhelyükön, s amíg aludtak, Jézus tanítványai ellopták Jézus testét a sírból. Máté
evangélista megjegyzi, évtizedekkel Jézus feltámadása után, hogy ennek a szóbeszédnek még
a mai napig is hisznek az emberek.

A gonosz szálon tehát azt látjuk, hogyan lehet csalással, hazugsággal, megvesztegetéssel,
emberek hiszékenységét és gyávaságát kihasználva, alternatív valóságot építeni. Az áldott és
tiszta szálon pedig azt fogjuk látni, hogy miként tud utat találni magának az igazság az
erőszakkal és hazugsággal elaknásított területen is.

Az igazság győzelméhez mindig szükség van valakikre, akik kiállnak az igazság mellett. A mi
történetünkben ezek a valakik törékeny asszonyok, a magdalai Mária és a „másik” Mária.

Máté elbeszélésében látjuk őket azok között az asszonyok között, akik távolról figyelték Jézus
haláltusáját. Távolról, de mégis hallótávolságon és látótávolságon belülről. Nem menekültek
el, mint a tanítványok. Aztán látjuk őket, amint Jézus sírjánál ülnek. A nagy követ már a
bejárat elé hengerítették, és ők némán, kitartóan ülnek ott, amíg be nem köszöntött az ünnep.
Mi minden kavaroghatott bennük? Gyászoltak? Igen, Imádkoztak? Minden bizonnyal.
Gondolkodtak azon, hogy mi történik? Biztosan megpróbálták. Az érzelmeknek és a
gondolatoknak ebben az összevisszaságában kitartottak a bezárt sír mellett. Nem hagyták ott a
helyüket, nem bújtak el, nem menekültek el. Amikor pedig vége lett az ünnepnapnak, az első
dolguk volt, hogy visszamenjenek a sírhoz. Ekkor látták az elhengerített követ, az üres sírt, és
ekkor hallották az angyal szavát: ti ne féljetek! Nektek nincs mitől félni! A világot teremtő
Isten feltámasztotta a halottak közül az ő szeretett fiát!

Onnantól fogva, hogy félelemmel és örömmel futottak a tanítványok felé, és, különösen
onnantól fogva, hogy találkoztak is a Feltámadottal, az igazság története így talál utat a
hazugság és az erőszak aknamezején keresztül. Így talál utat hozzánk is, így érhet el
bennünket ma is. A világot teremtő Isten, aki feltámasztotta Jézust, és ezzel megkezdte a világ
újjáteremtését, teremtsen bennünk is az ő igazságát befogadó hitet! Ámen!

Micsoda az igazság? Kicsoda az igazság?

Jézus szenvedése egész folyamatában döntő szerepe van a hazugságnak. Hazudtak róla az
ellenfelei, és hazudtak róla néhányan még azok közül is, akik mellette álltak. Hazudtak róla a
főpapok, akik Jézust istenkáromlással vádolták. Hazudott Pilátus, akinek hatalmában állt
volna Jézust szabadon bocsátani, de a keresztre küldte, és közben ártatlannak nyilvánította
magát. Hazudtak a kihallgatásán a tanúk is, mint egy rosszul szervezett koncepciós perben.

Hazudott Júdás, aki elárulta őt, és hazudott még Péter is, aki a legbátrabb tanítványnak
képzelte magát, mégis úgy megijedt, hogy azt is letagadta, hogy egyáltalán ismeri Jézust.
Ha ezeknek a szereplőknek a személyén keresztül nézünk Jézus szenvedésére, nyomasztó
történet tárul elénk. A hazugság feltartóztathatatlan, a hazugságnak nem állhat ellene senki, a
hazugság győz.

De ha közelebb megyünk a történethez, látunk olyan szereplőket is, akik még a hazugságnak
ebben a tengerében sem hazudnak, hanem igazat mondanak. Ott van a Jézussal együtt
megfeszített második gonosztevő, aki a társával szemben Jézus mellé áll, és kimondja: ne
bántsd, ő semmi rosszat nem tett. Ott van édesanyja és a szeretett tanítványa, akik nyíltan ki
mernek tartani mellette a halála percében is. És ott van végül Arimátiai József, aki nem fél
attól, hogy a helytartó előtt is vállalja, hogy közel áll az éppen kivégzett Jézushoz. Elmegy
Pilátushoz, hogy elkérje tőle Jézus testét, hogy tisztességgel eltemethesse. Nagy bátorság
kellett ehhez, és Józsefben megvolt ez a bátorság.

A történet néhány igazság mellett kitartó szereplője bátorítson bennünket arra, hogy legyünk
mi is igazmondók. És ha azt gondolnánk, hogy hiába van néhány igamondó, a hazugok
mindig többen vannak és végül győznek, nézzünk előre a történet további menetére. Arra a
hosszú történetre, amely Jézus sírba tétele után kezdődik, és máig tart.

Amikor Jézus holttestét elhelyezték a sírban, és a sír bejáratát egy nagy kővel le is zárták, a
hazugok azt hitték, hogy itt a történet vége. Úgy látszott, minden erő és hatalom az övék. Úgy
látszott, ezután senki nem mer megszólalni, a kevés igazmondó egyszer el fog fogyni, a
názáreti Jézust végül mindenki el fogja felejteni. De Istennek más terve volt, az ő története, és
az ő szeretett fiának a története folytatódott. Ennek a történetnek a során kiderült az igazság,
és egyre többen megismerték az igazságot. Egye többen hittek az igazságban, sőt, ha erre
szükség volt, még az életüket is odaadták az igazságért. A Jézus feltámasztásával kezdődő
történet magával ragadta az egykori hazugokat és gyávákat is, Pétert és a többi tanítványt is,
sokakat azok közül is, akik Nagypénteken Jézus halálát kívánták, vagy gúnyolták őt.

Az igazság, akit nem lehetett eltemetni, ma is elénk áll, és ma is megkérdezi tőlünk: akarsz-e
hozzám csatlakozni? Akarod-e elhagyni a hazugságot, a gyávaságot, a szívtelenséget, és
akarsz-e mellettem az igazságban élni? Erre a kérdésre mondhatsz igent, ma is, talán holnap
is, mindaddig, amíg a kérdés megszólal. Adja Isten, hogy erre a kérdésre, a legfontosabb
kérdésre, jó választ adj. Ámen.

„… ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani!” (Lk 19,28-40)

Ki lennél ebben a történetben?

Jézus jeruzsálemi bevonulásának a történetében sokféle résztvevő helyébe tudjuk odaképzelni
magunkat. Keressük meg most a helyünket. Kik lennénk leginkább?

Lehetnénk a szamár gazdája. Őt ezen a pillanatképen kívül az evangéliumi történetekben nem
látjuk. Nem tudjuk, hogy hívták, vagy milyen ember volt. A rövid szerepe viszont nagyon
pozitív szerep. Amikor aznap reggel felébredt, valószínűleg azt gondolta, hogy ez a nap is
olyan lesz, mint a többi. Amikor pedig ismeretlenek kölcsön kérték tőle a szamarát, talán
gondolkodott egy kicsit, megnézhette magának az embereket, de minden akadékoskodás
nélkül teljesítette a szokatlan kérést. Így lett résztvevője a világ egyik legfontosabb
történetének.

Lehetnénk azoknak a tanítványoknak az egyike, akik felsegítették Jézust a szamár hátára.
Róluk már többet tudunk, találgathatjuk akár név szerint, hogy kik lehettek ők. A tanítványok
jó ismerték Jézust, többször is megtapasztalták benne Isten hatalmát, de nem biztos, hogy
tudták, hogy mit fog történni azután, hogy Mesterük a szamár hátán elindul Jeruzsálem felé.

Lehetnénk valaki abból a sokaságból, aki felsőruháikat a szamár lába elé terítették, hangosan
dicsérték Istent, és királyként üdvözölték Jézust. Az örömük határtalan, elsöprő volt.
Tisztázzunk itt egy makacs félreértést. Azt, hogy Jézus szamáron ült, sokan az alázat jeleként
értelmezik. Az ünneplő sokaság számára viszont a szamár a királyság jele volt, hiszen a régi
izraeli királyok, Saul, Dávid és Salamon is szamáron jártak. Jézus ekkor, és a következő
napokban, amikor reggeltől estig a templom nyilvános terein tanít, és, ha kérdőre vonják,
vitatkozik, minden, csak nem alázatos. Az őt éltető emberek, a tágabb tanítványi kör tagjai,
közöttük minden bizonnyal asszonyok és gyerekek is, örömmámorban úsztak, amikor ezt
kiáltották: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!”

Eddig csupa jó szerepet találtunk. A történetben viszont van egy rossz szerep is, a farizeusoké,
akik el akarják hallgattatni az ünneplő embereket. A farizeusokat tisztelték, ők pedig
hozzászoktak ahhoz, hogy ha valakit rendre utasítanak, akkor megijed tőlük, és kicsire
összehúzva magát engedelmeskedik. Ha valakire hallgatást parancsolnak, akkor elhallgat.
Jézus viszont odaállt az ünneplő emberek mellé, és megállította a fenyegetőző farizeusokat:
„Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani!”

Képzeljünk még el valakit az ünneplő tömegből, akit mélyen megérintettek Jézusnak ezek a
szavai, és később többször feltette magának a kérdést: vajon hogyan kiálthatnak a kövek?
Vajon mit akart ezzel mondani Jézus? Lehetsz ez a töprengő, gondolkodó, kérdező ember is.

Miután választottál egyet az öt szerep közül, gondolj arra is, hogy ezek az emberek néhány
nap múlva azt fogják látni, hogy az ő ünnepelt királyukat elfogják, megalázzák, elítélik és
kivégzik. Vajon te ki lennél akkor? Sok negatív és fájdalmas szerep között ebben a helyzetben
is találunk pozitív szerepet, azokét az emberekét, akik nem féltek elmenni a véres kezű
Pilátushoz, hogy adja ki nekik Jézus holttestét. Lennél-e te akkor olyan, mint ők?

Végig gondoltad, hogy ki lennél Jézus körül, Jeruzsálemben, Virágvasárnap és Nagypéntek
között. Válaszolj végül magadban a legfontosabb kérdésre is. Ki vagy most? Hol állsz most?
Ki akarsz lenni, vagy hol akarsz állni? Hogy ki vagy, mit gondolsz, mit érzel, mit hiszel és mit
teszel, azt te döntöd el. Adja Isten, hogy tudj jól dönteni! Ámen!

„Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek (…) amennyit
kívántak.” (Jn 6,1-15)

Két magyarázatot ismerek arra, hogy miképp volt lehetséges, hogy Jézus öt kenyérrel és két
hallal jól tudta lakatni a sokaságot. Az első magyarázat jó, a második pedig még jobb.

Az első magyarázat arra épül, hogy Jézus jelenlétének és tanításának a hatására az emberi
lélek megváltozik. Az emberi lélekben ugyanis ott lakik a félelem és a szorongás. Aggódunk a
holnap miatt, és ha van valamink, nem szívesen osztjuk meg másokkal, mert arra gondolunk,
hogy mi lesz velünk holnap. Jézus viszont meg tudta győzni a tanítását hallgató sok ezer
embert arról, hogy a mennyei Atya bőségesen gondoskodik róluk holnap is, ezzel elvette a
félelmet. Amikor pedig este kiderült, hogy sok embernek nincs mit ennie, azok, akiknek volt,
és másnapra tartalékolták az ennivalót, elővették a tarisznyájukból, amit addig rejtegettek, és
megosztották a mellettük ülőkkel. Így derült ki, hogy mindenkinek jutott elegendő ennivaló,
még maradt is belőle, tizenkét tele kosárral.

Pár évvel ezelőtt eljutott hozzám egy amerikai evangélikus lelkésznő igehirdetése, aki erről a
magyarázatról azt mondta, hogy ez neki nem elég jó. Hiszen, mint mondta, azt mindannyian
megtanuljuk már az óvodában, hogy osszuk meg a többiekkel, amink van, ha tehát ez az
evangéliumi történet csak arról szólna, amit már óvodás korunk óta tudunk, akkor nem
mondana semmi újat. A lelkésznő azt várja a történettől, hogy abban Jézus a semmiből
teremtsen valami újat, az öt kenyérből és a két halból sok ezer embernek elég ennivalót. Azt
várja, hogy ahol én nem látok semmit, ott Jézus lássa, amire nekem szükségem van, és nyissa
meg rá az én szememet is.

Elmesélek most két történetet, amikor ilyet éltem át. Az első alkalommal nyolcadikos voltam,
az osztályfőnökünk Kelet-Németországba szervezett nekünk osztálykirándulást. Nagy
vállalkozás volt ez, a legtöbben azelőtt nem jártunk még külföldön, és sokba is került, kétezer
forintot kellet előteremtenünk. A szüleim ketten együtt nem kerestek havonta kétezer forintot,
nem látszott. hogy honnan lesz a kirándulásra pénz. Abban a tanévben volt Vörösmarty
Mihály születésének 175. évfordulója, meghirdettek egy országos szavalóversenyt, amin
második lettem, 1500 forint jutalommal. Szükség volt még további 500 forintra, amit pedig az
Élet és Tudomány folyóirat logikai fejtőversenyén nyertem meg. Amit nem láttam
lehetségesnek, időben megérkezett.

Néhány évvel később, amikor elkezdtem a lelkészi szolgálatomat, egy falusi gyülekezetbe
kerültem, ahol mindenki nagy szeretettel fogadott, és sokan sok időt töltöttek velem.
Introvertált karakterű emberként szükségem van egyedüllétre, a gondolataim rendezésére,
amire gyülekezeti lelkészként nem volt elég lehetőségem. A szolgálatom első évének a végére
teljesen kimerültem, és azt gondoltam, hogy már soha nem lesz módom arra, hogy a lelkem
saját ritmusa szerint élhessek. El is fogadtam, hogy ez mindig így marad, a csendet és az
elmélyült gondolkodás lehetőségét majd a mennyországban fogom megkapni, gondoltam, ott
mindenre lesz időm. Ezután érkezett Magyarországra egy távoli város egyeteméről egy
teológiai professzor, aki feleségemmel együtt meghívott hozzájuk tanulni. Három évet
tölthettünk azon a helyen, amiről azelőtt nem is hallottunk, és az egész életünk új irányt
kaphatott.

Jézus látja, amit te még nem látsz, és rányithatja a te szemedet is, hogy az életed része legyen.
Ebben valóban nagyobb reményünk lehet, mint a saját lelkünk megváltozásában. Amikor
most újra elénekeljük, hogy „Rád bízom, rád bízom, a nehéz napokat rád bízom” (573),
próbáljunk meg arra is gondolni, amit most még el sem tudunk képzelni, de Jézus már
eldönthette, hogy megajándékoz vele! Ámen.

„Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!” (Mt 15,21-28)

Jézus és a kánaáni asszony találkozása nagyon meglepő, mind a kettőjük oldaláról. Az
asszonyról nem tudunk semmit, csak következtethetünk arra, hogy hallott már Jézusról, abból,
ahogyan ismeretlenül megszólítja, és arra kéri, hogy gyógyítsa meg a lányát. Jézus még csak
nem is válaszolt neki. Először a tanítványok szólaltak meg, akik kellemetlennek találták az
asszony hangos, ismétlődő kéréseit, és Jézus csendjét. Ők sem az asszonyt szólították meg,
hanem Jézust kérték, hogy vessen véget ennek a helyzetnek, és ha nem segít neki, legalább
küldje el. Erre válaszolt Jézus, ő sem az asszonyt, hanem a tanítványokat megszólítva: „Én
nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz”. Nincs hozzá közöm, nincs
dolgom vele. Az asszony viszont nem lépett vissza, hanem még közelebb ment Jézushoz,
leborult előtte, és úgy kérte, hogy segítsen rajta. Jézus ezek után közvetlenül az asszonyhoz
fordul, és igen durván utasította el: kutyához hasonlította, akinek nem juthat a gyerekek
ételéből.

Álljunk meg itt egy pillanatra, és próbáljuk meg megérteni, mit élhetett át az asszony. Jézus
szava mélyen megsérthette, és erre a sértésre vagy szégyennel, vagy büszkeséggel
válaszolhatott volna. Vagy egészen kicsire mehetett volna össze a megaláztatástól, és, szó
szerint, eltűnhetett volna szégyenében, vagy pedig, ezt a szégyent kompenzálva, büszkén
kihúzhatta volna magát és oda vághatta volna Jézusnak, hogy ha te így beszélsz velem, akkor
én soha többé nem akarlak látni. Ha hagyta volna, hogy akár a szégyen, akár a büszkeség
eluralkodjon rajta, akkor elzárta volna magát attól, hogy Jézussal tovább beszélhessen.

A szégyen és a büszkeség nagyon különböznek egymástól, de ugyanannak az éremnek a két
oldala. Mind a kettő egy sérüléssel kezdődik, ami nem tud begyógyulni. Ezt a sérülést
személyesen is kaphattad, de az is lehet, hogy a szüleid, a nagyszüleid, a dédszüleid sérültek
meg, és a sebüket te is viseled, beépültek a te életedbe is. Ha valaki már régóta együtt él a
sebéből fakadó szégyennel és büszkeséggel, meg is szokhatja, akár meg is szeretheti őket. Ha
pedig ragaszkodik hozzájuk, akkor őket fogja választani, ha egy újabb rossz élmény kinyitja a
régi sebet, és előhívja a régi jó szégyent vagy büszkeséget.

A kánaáni asszony viszont nem a szégyent vagy a büszkeséget választotta, amikor Jézus
durván beszélt hozzá. Volt valami, pontosabban valaki, akit jobban szeretett a szégyenénél és
a büszkeségénél: a lánya, akinek a gyógyulását kívánta. Őt választotta a régi jó ismerőseivel, a
szégyennel és a büszkeséggel szemben, és megtalálta azt a mondatot, amely elég pontos is,
elég bátor is, elég szellemes is volt ahhoz, hogy Jézust is elgondolkodtassa: „Uram! De hiszen
a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak!”. Kutyának neveztél?
Nem bánom, legyek kutya, ha kell, négykézlábra ereszkedem és ugatok, csak gyógyítsd meg a
lányomat! Ki tudott szabadulni a szégyen és a büszkeség csapdájából, hogy a lánya ismét
egészséges lehessen.

Ez a találkozás nemcsak az asszony, hanem Jézus oldaláról nézve is meglepő. Ez az egyetlen
olyan történet a négy evangéliumban, amiben egy nyilvános beszélgetés során Jézus
megváltoztatja a véleményét. Éppen ennek az asszonynak a kedvéért, akit előbb elutasított,
később felfedezte benne a nagy hitét. Biztatás ez számunkra is: Jézus értünk is változhat, ha
bajban vagyunk és szükségünk van rá. Ha kell, eljön értünk egészen odáig, ahol vagyunk.

Megszólít, válaszolhatunk neki, beszélgetésben maradhatunk vele, hogy sem a szégyenünk,
sem a büszkeségünk ne uralkodjék rajtunk, hanem ő legyen az Urunk és Mesterünk. Ámen.

Jézus nem az, „aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk
hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett” (Zsid 4,14-16)

Böjt a bűnbánat és a megtérés ideje. Jézus pedig segít nekünk, hogy bűnbánatot tartsunk,
elhagyjuk rossz útjainkat és jó útra térjünk.

Mind a bűnbánat, mind a megtérés nehéz, és csak kevesen vannak, akik gyakorolják. Odáig
sokan eljutnak, hogy valami miatt rosszul érzik magukat, de közülük csak kevesen lépnek
tovább oda, hogy a rossz érzéseik okát magukban keressék, és önvizsgáltot tartsanak.
Közöttük pedig még annál is kevesebben vannak, akik elég kitartóak az önvizsgálatban ahhoz,
hogy meg is találják magukban a rosszat, amit meg kell bánniuk, amire nemet kell mondaniuk
és amitől el kell távolodniuk. A megtérést a Biblia héber és görög nyelvében elég különböző,
mégis egymást kiegészítő kifejezésekben ismerjük. A héber szerint a megtérés megfordulást
jelent egy rossz úton, jó irányba, Isten felé. A görög szerint pedig a megtérés a gondolkodás
megváltozása. A kettő együtt azt jelenti, hogy minden a szívben és a fejben kezdődik, majd az
életünkben, a járásunkban, a cselekedeteinkben folytatódik.

A bűnbánathoz és a megtéréshez oda segíthet valaki, akinek el tudjuk mondani, hogy miért
vagyunk rosszul, és ez a másik ember ezt meg is tudja érteni, át is tudja érezni. Képzeld el,
hogy kisiskolás vagy, elsős vagy másodikos, és az osztályodban téged valaki bánt. Nem érted,
miért, nem adtál rá semmi okot, és tele vagy félelemmel, szorongással és bosszúvággyal.
Hazafelé mész, és azon gondolkodsz, hogy elmondod anyának, vagy apának, hogy mi történik
veled az iskolában. De nem vagy benne biztos, hogy apa vagy anya megért. Mi lesz, ha el sem
tudja majd képzelni, mi történik veled? Vagy ha nem hisz neked? Vagy, ami a legrosszabb,
kinevet? Félelemmel tele érsz tehát haza, végül mégis leülsz anya mellé, és elmondod neki,
hogy mi bánt. Ekkor megtörténik az első jó dolog, anya megfogja a kezedet. Utána elmondja,
hogy tudja, min mész keresztül, hiszen kiskorában őt is bántották az iskolában. Azután
hosszan beszélgettek arról is, hogy mit lehet tenni azért, hogy se a szorongás, se a bosszúvágy
ne uralkodjon rajtad. Közben rájössz, hogy anya, amikor kicsi volt, le tudta győzni ezt a
kísértést, és ezért most ő segíteni tud rajtad is.

Vagy idősebb vagy már, beleszeretsz valakibe, aki a szerelmedet nem viszonozza. Vagy, még
rosszabb, egy ideig együtt jártok, de a szerelmed egyszer csak elhagy téged, és valaki mással
kezd járni. Óriási csalódás, mély gyász uralkodik el rajtad ilyenkor, Még gyilkos indulatok is
támadhatnak benned, lehet, hogy meg akarod ölni a hűtlent, de az is lehet, hogy el akarod
dobni a saját életedet. Milyen sokat kaphatsz ilyenkor egy jó baráttól, aki már szintén átélte a
szerelmi csalódást, mégis itt van, jól van, nem lett sem gyilkos, sem öngyilkos, sőt talán még
meg is erősítette a szenvedés.

Böjt első vasárnapjának az evangéliumi igéje Jézus megkísértésének a története (Mt 4,1-11).
Jézus a negyven napos böjt és virrasztás után teljesen kimerült, éhes, magányos és gyenge. A
Sátán éppen ezeken a pontokon támadja: változtass a kövekből kenyereket, ugorj le a
templom párkányáról és mindenki téged fog követni, vagy neked adom az egész világot, ha
csak engem imádsz. Ha Jézus enged a Sátánnak, elbukik, de mert ellenállt neki, győzött. Ezért
tud minket is győzelemhez segíteni, ha testi vagy lelki kiszolgáltatottságunkban valami
rosszat tennénk, bántanánk valakit, vagy bántanánk akár csak magunkat – ami az előzőnél
semmivel nem kisebb baj. Kérjük Jézust, hogy üljön mellénk, hallgasson meg minket, szóljon
hozzánk, teremtsen bennünk tiszta szívet és erős lelket – ebben az egész, hosszú, előttünk álló
böjti időben. Ámen!

„Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott” (Lk
8,4-8)

Jézus földjén, ahol nincsenek nagy egybefüggő termőterületek, csak úgy lehetett vetni, hogy a
magvető mindenhová szórta a magot, és amelyik jó földbe került, az termést hozott. Így terem
Isten igéje is: hangzik sokfelé, és ahol nyitott szívre talál, ott gyökeret ver és megváltoztat
emberi életeket. Három történetet fogok erről elmesélni.

Az első történet a templomunk bejárata feletti gyönyörű mozaikról szól, amelyen Jézus körül
gyerekek és az ő szüleik ülnek. Jézus beszél hozzájuk, ők pedig csillogó szemmel hallgatják.
A mozaik Róth Miksa alkotása, aki abban az időben, amikor a templom épült, az ország talán
lehíresebb üvegfestő művésze volt, itt lakott nem messze, a Nefelejcs utcában. Elképzelem
Róth Miksát, ahogyan azon gondolkodik, hogy vajon mit ábrázoljon az a mozaik, amire a
templom építőitől megbízást kapott. Eszébe juthatott, hogy a templom együtt épül az
iskolával, és a templomkapu előtt sok-sok gyerek fog elhaladni. Mit lássanak ők, ha felnéznek
a bejáratra? Jézus lássák, amint gyerekekkel beszélget. Ha látják Jézust, lehet, hogy nekik is
kedvük lesz ahhoz, hogy Jézus mellé üljenek, és Jézus megszólítsa őket. Ki tudja, hogy hány
iskolás gyermek szíve nyílt meg azóta Jézus szava előtt? Még valamit el szeretnék mondani a
mozaikról. Néhány évvel ezelőtt meglazult a homlokzat falán a ragasztás, hullani kezdtek a
gyönyörű festett kövecskék. Nagyon gondos munkával helyreállították a ragasztást, ma újra
biztosan áll a kép a helyén. Isten igéje is néha gondos figyelemre szorul, hogy szólhasson,
teremhessen, életeket újíthasson.

A második történetet egyetemista koromban élte át. Egy fiatal gyülekezeti közösségbe jártam,
és egyszer nagyon nehéz lelki helyzetbe kerültem, nem tudtam, mi tévő legyek. Feldúlt
voltam, szorongó és tanácstalan. A gyülekezet istentiszteletén valaki igét hirdetett, aminek
csak az első, jól ismert szavai jutottak el hozzám: „Kegyelem néktek, és békesség!” Ezt a
köszöntő igét sok százszor hallottam azelőtt, ezen a napon egyenesen megszólított,
megnyugtatott, világosságot adott és segített tovább lépni. Az igehirdetés ezután következő
szavaira nem emlékszem, ezek a szavak viszont mélyen belém vésődtek, a szívem jó földjébe
hullottak.

A harmadik történet egy filmből való, aminek a címe Harag, és szereplői amerikai katonák,
akik egy tankon harcolnak Németországban 1945 tavaszán. Fáradtak és csalódottak, már
majdnem egy éve partra szálltak Normandiában, és még mindig nem érték el Berlint. Sok
bajtársuk elesett, ők is állandóan életveszélyben vannak. Tele vannak haraggal. A tank
legénysége nagyon különböző férfiakból áll. A parancsnokuk, akit Brad Pitt alakít, kemény
katona, aki örökké káromkodik, az egyik társa pedig egy hívő férfi, aki gyakran idéz bibliai
igéket. Egy csata után egyedül maradtak, és a tankjukat is találat érte, nem tud mozdulni, ott
áll egy erdőben két földút találkozásánál. Észreveszik, hogy SS gyalogos zászlóalj közeledik
az egyik úton, készen arra, hogy megtámadja a bajtársaikat néhány kilométerrel odébb. Mit
tegyenek? Hagyják ott a mozgásképtelen tankot és tűnjenek el az erdőben? Elhatározzák,
hogy felveszik a harcot, de nagyon félnek. Ekkor a hívő férfi megszólal. Van egy sor a
Bibliában, ami néha eszembe jut. Sokszor. Így szól: „és hallám az Úrnak szavát, azt mondá,
kit küldjek el, és ki megy el nékünk?” A férfi itt elsírja magát, és folytatja: „és én mondom, itt
vagyok, küldj engem!” Brad Pitt pedig rábólint: „Ézsaiás, hatodik fejezet”. Néhány perc
múlva, a legfiatalabb társuk kivételével, mindnyájan halottak voltak – az igével a szívükben
haltak meg.

Isten igéje újra meg újra megszólal körülöttünk. Adja Isten, hogy teremjen is az életünkben.
Ámen.

„Íme, én újjáteremtek mindent!” (Jelenések 21,5a)

A bibliaolvasó Útmutató évi igéjét választottam mai ünnepünk igehirdetésének alapjául. A
Biblia utolsó könyvében a trónon ülő győztes Krisztus megígéri, hogy újjáteremt mindent.
Ennek az ígéretnek a világában élünk azóta is, ha nyitott szemmel járunk, találkozhatunk az
ígérettel, és részesülhetünk is belőle.

Vízkereszt ünnepén az újjáteremtés ígéretét értelmezzük, „váltsuk aprópénzre” azokon az
ajándékokon keresztül, amelyeket a napkeleti bölcsek hoztak az újszülött Jézusnak. Az arany,
a tömjén és a mirha mind előre jelzik, hogy Jézus mit fog adni a világnak. Ezeket adta már
azoknak is, akikkel a kereszt felé tartó emberként találkozott, és adja azoknak is, ma nekünk
is, akikkel feltámadott Úrként tart közösséget.

Az arany a vagyont, a pénzt, az anyagi hatalmat jelenti, amiből valamennyire
mindannyiunknak szüksége van, és amit gyakran nélkülözünk. A puszta ennivalót is
nélkülözték azok az emberek, akik egy napon késő estig Jézus tanítását hallgatták. Jézus
magával ragadta őket, csüngtek a szavain, és észre sem vették, hogy eljárt az idő, és már nem
tudnak ételt szerezni maguknak. Jézus ekkor leültette ezt a rengeteg embert, és jóllakatta őket.

Az arany meglepetését a feltámadott Jézus közösségében is megismerhetik az emberek.
August Hermann Francke evangélikus lelkész olyan időben élt a németországi Halle-ben,
amikor sok árva kisgyerek kószált az utcán otthon és segítség nélkül. Úgy érezte, tennie kell
valamit, és befogadott néhány árvát. De még mindig sokan maradtak az utcán, neki pedig nem
volt több helye, ezért megszólította a gyülekezete tagjait, hogy imádkoznának-e vele azért,
hogy anyagi segítséget kapjanak a gyerekek neveléséhez. Kitartóan imádkozott a közösség, és
egyre több adományt kaptak az egyébként szegény város lakóitól. Néhány évtized múlva már
kétezer gyerek élt abban az intézményben, ami otthonuk, iskolájuk, életre nevelő közösségük
lett. A hallei intézmény ma is megvan, és segíti azokat akiknek az aranyra van szükségük.

A tömjén Jézus korában a papok eszköze volt, akik Isten és az emberek között igyekeztek
hidat verni, kapcsolatot építeni. Jézus ezt főleg egyszerű szavakkal, elfelejthetetlen
példázatokkal tette. Egy olyan világban, ahol sokféle hamis kép élt az emberek képzeletében
Istenről, tartották őt távolinak, félelmetesnek, erőszakosnak is, elmondott egy példázatot egy
apáról, aki úgy fogadta vissza a tékozló fiát, hogy annak semmilyen büntetést nem kellett
elszenvednie, még csak számonkérést sem kellett hallgatnia. Ilyen az én mennyei Atyám,
mondja Jézust, és hozzáteszi: aki engem lát, látja az Atyát. Köztünk pedig élnek emberek,
akik Jézussal vannak szoros kapcsolatban, és rajtuk keresztül Jézushoz közeledhetünk mi is.
Olyanok ők, mint a parázs, világítanak, melegítenek, és parázzsá teszik azokat is, akik közel
kerülnek hozzájuk. Akarsz-e te is ilyen parázs, ilyen kályha lenni?

A harmadik ajándék, a mirha, talán még az aranynál és a tömjénnél is ritkább és drágább. Egy
fa nedvéből készítették, sebek gyógyítására, fájdalom csillapítására használták. Olyan
emberek vannak a mirha birtokában, akik valamilyen bajt vagy bántást szenvedtek el. Ebben
megtanulhatták, hogy hogyan lehet elviselni a szenvedést és mégis talpon maradni, és azt is
megtanulhatták, hogy hogyan lehet másokat, akik bajba kerülnek, támogatni és gyógyítani.
Nagy kincs a mirha, megújulhat annak az élete, aki Jézustól megkapja, és azé is, akinek
továbbadja.

Íme, én újjáteremtek mindent! – mondja a győztes Krisztus. Adja Isten, hogy eben az új
esztendőben újra találkozhassunk az ő újjá teremtő erejével, új tapasztalatokat szerezhessünk,
megújulhassunk! Ámen.

„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten a próféták által, ezekben a végső időkben
Fia által szól hozzánk…” (Zsid 1,1-2)

Újra végighallgattuk Jézus születésének történetét, amelyben az evangélista kulcsot ad ahhoz
az üzenethez, amit Isten az ő Fia által oszt meg velünk, azaz amit majd a küldetését teljesítő
felnőtt férfi, a názáreti Jézus a szavaival és a tetteivel mondani fog. Minél idősebbek vagyunk,
annál többször hallhattuk ezt a történetet, és fennáll annak a veszélye, hogy altatónak
tekintjük, esetleg édeskés mesének, amin jól el lehet nosztalgiázni, a gyerekkori havas
karácsonyokat és a csengető angyalokat emlegetni. Pedig az evangélista nem elaltatni akar
bennünket, hanem felébreszteni. Nem megnyugtatni, hanem olyan üzenetet átadni, amire rá
lehetne írni: vigyázz, robban!

Abból a történetből, amit az imént együtt újra végighallgattunk, két részletet szeretnék
kiemelni: Augustus császárt és a pásztorokat.

Amikor Lukács evangélista kitette Jézus születése története végére a pontot, számíthatott arra,
hogy ha olvasói Augustus császár nevével találkoznak, össze fog rándulni a gyomruk.
Augustus két olyan emléket hagyott maga után, amelyek Lukács közösségében, ahol sok
zsidó származású Krisztus-követő is élt, különösen rossz emléket hagytak. Augustus császár
volt az első olyan római uralkodó, aki istenként tiszteltette magát. Emellett volt egy politikai
propaganda-szólama is, a „pax Romana”, Róma békéje, aminek az állandó sulykolásával azt
akarta az alattvalói gondolataiba beleégetni, hogy ő, az isteni Augustus hozta el a római
birodalom polgárai számára a békét. Minél távolabb élt valaki a birodalom központjától, és
minél messzebb volt az uralkodó elit világától, annál jobban tudta, hogy a békepropaganda
egyszerű hazugság, hiszen a legtöbb ember súlyos nélkülözések között, és állandó
életveszélyben töltötte az életét. Amikor tehát Augustus nevének az említése után a történet
hallgatója eljutott az angyalok énekéig, „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön
békesség…”, kihallotta belőle az isteni kritikát Augustus üres dicsekvésével szemben, de
kihallotta belőle annak a megerősítését is, amire a szíve mélyén vágyakozott: van béke, lesz
igazi béke, ha minél több ember életében a jászolban fekvő újszülött lesz a király.

A pásztorok említése pedig egy másik irányba nyitja meg a történetet: minden ember a
mennyei Atya gyermeke, és mindenki testvér, ne zárj ki ebből a körből senkit se. A pásztorok
akkoriban megvetett emberek voltak, akiket a többség ostobának és élhetetlennek, sőt, nem
minden ok nélkül, megélhetési bűnözőnek tartott. Lukács írása, amely szerint a pásztorok az
elsők, akik láthatják az újszülöttet, ahhoz az üzenethez adja az első kulcsot, hogy senki nincs
olyan messze a mennyei Atyától, hogy ő a gyógyító, talpra állító szeretetével ne érhetné el. A
pásztorok mögött már senki sincs, ha még a pásztorok is Isten közelében vannak, akkor
mindenki otthont találhat Isten irgalmában! Ha pedig ez így van, és ez a történet második
robbanásveszélyes pontja, akkor hogyan zárhatnék én ki Isten irgalmából bárkit is???

Ismerünk egy történetet, film is készült belőle. Az első világháború idején, valahol Észak-
Franciaországban, hosszú és gyilkos álló ütközetbe szorult négy katonai egység, egy angol,
egy francia, egy német és egy orosz. Iparszerűen gyilkolták egymást, de karácsony előtt mind
a négy lövészárokban arról kezdtek beszélni, hogy karácsony napján tűzszünetet kellene
tartani. Ebben meg is állapodtak, előbb egy-egy katona óvatosan kimászott a lövészárokból,
közelebb ment az ellenséges álláshoz, majd beszélgetni, játszani kezdtek, megkínálták
egymást az ünnepi ételekkel, megmutatták egymásnak a féltve őrzött családi képeket, végül
együtt ünnepeltek. Másnap újra kellett volna kezdeniük egymás gyilkolását, de nem tudtak
többé egymásra lőni. Azon a frontszakaszon megszűnt a háború. A katonák feljebbvalói a
maguk szervezeti kultúrája vagy éppen kultúrálatlansága szerint reagáltak az engedetlenségre,
a barátsággal megfertőzött egységeiket máshova vezényelték, és olyan katonákkal
helyettesítették őket, akik nem ünnepelték együtt a karácsonyt, tehát tudtak egymásra lőni.

Mi ma együtt ünnepeljük a karácsonyt. Mit fogunk tenni holnap, az ünnep után, jövőre?

Ugye, nem alszol? Vigyázz, robban! Ámen.

„Építsetek utat a pusztában az Úrnak!” (Ézs 40,3-5)

A próféta az a közösséget szólította meg, amelyik már évtizedek óta fogságban élt. Nemcsak a
környezete volt puszta, de a gondolkodása és az érzelemvilága is teljesen kiüresedett. Nem
várt és nem remélt semmit. A próféta dolga az útkészítés volt az Úr számára a közösség
lelkének a pusztaságában. Azt tette, amit máskor az angyalok, akik hírt visznek, tanácsot
adnak, jó utat mutatnak.

Ma angyalokról fogok beszélni nektek, akik meglátogattak engem, hogy megtapasztalhassam
az Úr erejét. Álmomban találkoztam velük, de nem kevésbé valóságosan, mintha fizikailag is
megérinthettem volna őket.

Az első ilyen találkozás közel húsz éve történt. Akkoriban sok zavart tapasztaltam, és a
körülöttem élő emberek között is sokan voltak tanácstalanok, akikre nem lehetett
támaszkodni. Ez a helyzet jelent meg álmomban is, és nagyon megijedtem attól, hogy olyan
emberek vesznek körül, akik láthatóan nem tudják, hogy miben vannak, és merre tartanak. Az
ijedtség szinte pánikká változott, és ekkor állt elém az angyal. Nem úgy nézett ki, mint a
festményeken ábrázolni szokták, nem volt magas, fehér, és nem volt szárnya sem. Alacsony,
vékony férfi volt, kék munkásruhában, és ázsiai arcvonásai voltak. Elém állt, és azt mondta:
GONDOLJ AZ OROSZLÁNRA! Én bután néztem vissza rá, nem értettem, hogy miért
mondja ezt, végül megkérdeztem: miért, mert az oroszlán az erő jelképe? Nem, válaszolta az
angyal, és majdnem mosolygott: az oroszlán Krisztus jelképe. Ebből megértettem, hogy
bármilyen zűrzavarba kerülök is, Krisztushoz, az Oroszlánhoz kell ragaszkodnom. Az
emberek körülöttem ugyanolyan tanácstalanok maradtak, mint az álmom idején, de számomra
nyílegyenes út vezetett el közöttük.

A második angyal bő tíz évvel ezelőtt látogatott meg álmomba. Már nyári szünet volt, egy
utazásra készültünk, Németországba hívott meg minket egy ismerősünk. Elég szegények
voltunk akkoriban, nehéz volt az útiköltséget előteremteni, végül egy elég kellemetlen külön
munkával tudtam megkeresni a rá való pénzt. Közeledett az utazás napja, és még mindig tele
voltam feszültséggel, hogy vajon egyáltalán elindulhatunk-e. Ekkor álmodtam, hogy a
pályaudvaron állok a Németországba induló vonat végénél. A vonat egy perc múlva indul,
nekem nincs jegyem, látom már, hogy nem volna időm jegyet venni, tehát le fogok maradni a
vonatról. Ekkor jelent meg a vonat mellett egy régi kedvenc filmem főszereplője, egy erőt és
nyugalmat sugárzó férfi, és kedvesen azt mondta nekem: szállj fel a vonatra. Én azt mondtam
neki, hogy nem szállhatok fel, nincs jegyem. Mire ő: nem baj, majd a kalauztól veszel jegyet.
Mire én: a kalauz biztosan megbüntet, ha jegy nélkül szállok fel, nem fogom tudni kifizetni a
büntetést. Mire őr: VAN PÉNZED, ki tudod fizetni a jegyet, csak szállj fel! Az álombeli
angyal elvette minden félelmemet, az utazásunk nagyon jól sikerült.

A harmadik angyal pedig a hiányával üzent: nem volt ott egy kapuban, ahol nem kellett volna
bemennem, bementem, és odabenn nagyon rosszul éreztem magamat. Akkoriban egy
választás előtt álltam: bemenjek valahová, vagy ne menjek be? Amikor felriadtam ebből a
nyomasztó álomból, egy téli szüneti reggelen, és még sokáig az ágyban maradva
végiggondoltam, hogy mit üzen az álmom, végül el tudtam dönteni, hogy azon a kapun nem
megyek be, és arra az útra nem lépek rá.

Küldjön Isten hozzátok is angyalokat, akik vigasztalnak, bátorítanak, utat mutatnak. És most
énekeljük: „Az égbolt megnyílik, angyalkórus énekel…”. Ámen.

„…fogadjátok be egymást…” (Róm 15,4-15)

A római Krisztus-követő közösség, akiknek Pál apostol a levelét írta, nagy kihívás előtt állt. A
gyülekezet tagjai többfelől érkeztek, néhányan zsidók voltak, mások más népekhez tartoztak.
Azelőtt nagyon távol voltak egymástól, most mégis, mint Krisztus testének a tagjai,
igyekeztek testvérként elfogadni egymást. Ezt az önmagában is nagy kihívást tovább
nehezítette, hogy a római hatalom, Néró császárral az élén, az „oszd meg és uralkodj” elvét
gyakorolta. Uralkodók és politikai vezetők, régen és ma, gyakran alkalmazzák ezt a taktikát,
ha a legfontosabb céljuk a hatalmuk megőrzése. Ha egy közösség nem védekezik ez ellen,
megrendül az egymásba vetett bizalom, tönkre mennek a barátságok, végül megsemmisül
maga a közösség. Pál apostol számára nagy veszteség lett volna, ha a római keresztény
gyülekezet is hasonló sorsra jut. Ezért kéri őket, hogy őrizzék meg egymás között az
egyetértést.

Ez a történet régi személyes emlékeket idéz fel bennem. A nyolcvanas években vagyunk, a
magyarországi kommunista pártállam és a hidegháború idején. 1980-ban érettségiztem és még
azon a nyáron bevonultam katonának. A laktanyában összebarátkoztam más felekezetű,
katolikus, református és baptista lelkészjelöltekkel. Testi-lelki jó barátok lettünk, együtt
imádkoztunk, a laktanya itt-ott lukas kerítésén kibújva a réten játszottunk, nagyon
megszerettük egymást. A pártállam vezetői viszont igyekeztek éket verni közénk, különösen a
katolikus és a protestáns lelkészjelöltek közé. Amikor ki-ki a saját felekezeti egyetemén
folytatta a tanulmányait, a professzoraink itt is, ott is, igyekeztek lebeszélni minket
egymásról: ne legyetek naivok, ne bízzatok egymásban, ne barátkozzatok egymással. Eleinte
nem értettem ezt, később rájöttem, hogy a tanáraim a pártállami vezetők kívánságait
teljesítették. Meg akarták akadályozni, hogy erős, összetartó közösséget alkossunk. Nem
sikerült: többen azóta is jó barátok vagyunk.

Ennek a törekvésnek egy nemzetközi dimenzióját is megismertem. Közvetlenül a második
világháború befejezése után egy francia református fiatalember, Roger Shütz, egy, a francia-
német határon fekvő kis faluban, Taize-ben szerzetes közösséget alapított. A közösség célja
az volt, hogy az egykor háborúban álló embereket, németeket, franciákat, és másokat is,
meghívjon az egymással való megbékélésre. Célja volt az is, hogy ökumenikus közösségbe
hívja a különböző felekezetek tagjait is, akiknek gyakran előítéleteik voltak egymással
szemben. A Taize-i mozgalom Magyarországra is eljutott, és a pártállam idején titokban
próbált működni. A hatóságok természetesen tudtak róla, figyelték, és megpróbálták
megakadályozni, hogy több emberhez is eljusson – hiszen az egymás iránt érdeklődő,
egymással barátkozó keresztények léte veszélyeztette a hatalmaskodó politikai vezetés
érdekeit. 1985 januárjában a mozgalom világtalálkozót tartott az indiai Madras városában – a
találkozón én lettem volna a magyar közösség képviselője. Az utazásom végül az indiai
nagykövetség manipulációja miatt hiúsult meg: addig-addig halogatták a vízumom kiadását, a
legképtelenebb kifogásokra hivatkozva, hogy végül lekéstem a találkozót. India akkoriban
formálisan semleges államnak számított, de a Szovjetunió befolyása mellett mégis a
közösségek elleni politikát támogatta. Ennek a kísérletnek az emlékét máig őrzi a közösség.

Aki viszont nehéz körülmények között is kitart a testvéri szeretetben, Isten örömében is
részesül. „A reménység Istene töltsön be titeket örömmel!” – kéri az apostol a római testvérek
számára. Isten öröme, mint a forrás, táplálja az életünket ma is, ezután is! Ámen.

„…igaz sarjadékot támasztok … aki bölcsen uralkodik…” (Jer 23,5-6)

A törvényes és igazságos uralkodóról szóló prófécia már Jeremiás korában is hihetetlennek
hangzott. Izrael és Júda történetében nagyon kevesen voltak a jó királyok, Jeremiás pedig
olyan uralkodókkal küzdött, akik az olcsó népszerűséget hajszolták és félrevezették a népüket.
Üldözték az igazmondó prófétát, és tehetetlennek bizonyultak, amikor megjelent a babiloni
hadsereg.

Izraelben mégis élt a remény, hogy az Úr egyszer igazságos uralkodót fog elhívni Dávid
utódai közül. Amikor Jézus a nép elé állt, betegeket gyógyított és hatalommal tanított, sokan
feltették a kérdést: nem ő-e a Dávid fia? Amikor pedig megérkezett Jeruzsálembe, Dávid
fiaként köszöntötték, és uralkodónak járó tiszteletben részesítették. A régi ellentmondás
viszont fennmaradt, hiszen Jézust néhány nappal később keresztre feszítették.

Advent első vasárnapján mégis évről-évre megszólal a régi, hihetetlen prófécia. Pedig a világ
nem lett látványosan jobb Jézus feltámadása és a Szentlélek kitöltetése után sem. Ha
kijelentjük, hogy Jézus a megígért Messiás, aki törvényesen és igazságosan uralkodik,
nehezen találunk erre megfogható bizonyítékokat. A világban újra és újra megjelennek azok
az uralkodók és vezetők, akik szabályos bűnözők, eleve gonosz szándékúak, erőszak és
manipuláció révén ragadták meg a hatalmat, és hosszú időn keresztül zavartalanul
pusztíthatják azokat, akik az útjukba állnak. Legyen elég most csak Hitler és Sztálin nevét
megemlítenünk, és lássuk mögöttük mindazokat, a múltban és a jelenben, akik szintén
bűnözőként gyakorolják a hatalmukat.

Advent hagyományosan a csend, az önvizsgálat, és a várakozás ideje. Várunk Isten jóságára
és igazságára. De tehetünk-e valamit azért, hogy a világ jobban tükrözze Istennek azt a
szándékát, amit az ősi próféciában kijelentett? Tehetünk-e valamit azon kívül, hogy várunk
arra, ami, titokzatosan, már megtörtént, és még mégsem történt meg?

Eszembe jut Albert Schweitzer, aki nem csak várt, hanem cselekedett is. Az 1800-as évek
második felében született Németországban, ami a világ egyik legfeljettebb és leggazdagabb
országa volt akkoriban. Tehetséges volt, evangélikus lelkész fiaként először teológiát, majd
zeneművészetet tanult. Ő talált rá az addigra szinte elfelejtett Johann Sebastian Bach
műveinek a kottáira, akit újra ismertté tett. A jólét és a megbecsültség mögött egyszer mégis
ráérzett a világ egyik nagy igazságtalanságára: arra, hogy ha valaki Afrikában születik, akkor
nagy eséllyel sokkal szegényebben és kiszolgáltatottabban él. Harmincévesen beiratkozott az
orvosi egyetemre, majd képzett orvosként egy afrikai országba utazott, ahol kórházat alapított
és ingyen gyógyította azokat a betegeket, akikkel ott nem törődött senki. Közben kitört az első
világháború, németként el kellett hagynia a francia gyarmati országot. Amint lehetett,
visszatért, újra gyógyított, és európai és amerikai orgonakoncert-körutak bevételéből tartotta
fenn a kórházat. Egy olyan évszázadban, amikor bűnöző vezetők döntései következtében
nagyon olcsó és sérülékeny lett az emberi élet, arra a gondolatra építette fel a cselekedeteit,
hogy minden élet megérdemli a feltétlen tiszteletet.

Lehet, hogy ülnek most köztetek olyanok, akik egyszer valamiben nagyon jók lesznek, és
hozzá tudnak tenni a világhoz valami fontosat, amitől eloszlik a sötétség és megerősödik a
világosság. Talán még én is láthatom ezt. Legyen ezért imádságunk a következő énekünk:
„Erőt adsz minden helyzetben…”. Ámen.

„… látni fogják az ő arcát…” (Jel 22, 1-5)

Biztosan láttatok olyan filmet, amiben a hősök sokféle viszontagságot szenvednek el. Bántják,
üldözik őket, végül a film végén minden kisimul, lelassul, lágy zene, mosolygás, a révbe ért
szereplők között meghitt beszélgetés. Ilyen például a Csibefutam című gyurmafilm is. A
farmon halálra ítélt csirkék készítenek maguknak egy repülőgépet, és lélegzetelállító kalandok
során végül megszabadulnak. Az utolsó percekben egy távoli szigeten látjuk őket, ahol
függőágyban heverésznek, koktélt szürcsölnek, és a tojásokból éppen kikelt kiscsibéknek
mesélik, hogy mi történt velük.

A Jelenések könyve végén megmutatott új Jeruzsálem már kétezer évvel ezelőtt jelentett
hasonlóan felemelő élményt az akkori üldözött Krisztus-követőknek, és felemel minket azóta
is. A történelmi, fizikai Jeruzsálem már porig volt rombolva, de az újjá teremtett
Jeruzsálemben minden benne van, ami a békét és az örömöt testesíti meg. Ott van az Éden
kertjéből ismert folyó, amely a város közepén két ágra szakad, és az ágak között ott áll az élet
fája. Ágai roskadoznak a gyümölcsöktől, levelei pedig „a népek gyógyítására szolgálnak”.
Ezeknek a faleveleknek a képe számomra különösen kedves. Az emberi közösségek, néha
egész népek belebetegedhetnek abba, hogy bántják őket, vagy ők bántanak másokat, a
sérüléseiket pedig továbbadják, sokszor sok új nemzedéket is megfertőzve. Aki ilyet közelről
lát, netán maga is megsérül, hajlamos lehet azt mondani, hogy a bántalmazások talán soha
nem fognak abba maradni. A Jelenések könyvében megszólaló angyal viszont azt ígéri, hogy
egyszer ezek a népek is meg fognak gyógyulni, és nem fogják egymást pusztítani.

Az angyal azt is megígéri, hogy az új Jeruzsálemben látni fogjuk Isten és a Bárány arcát –
egészen közvetlen közelségben és közösségben lehetünk velük. Mintha egy asztalnál ülnének
egymás mellett, egy olyan asztalnál, ami Pilinszky János látomásában szerepel: „fűben, fák
között megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég…”. Ennél az asztalnál nincs
verseny, nincs méricskélés, nincs káröröm, nincs szégyen, nincs vesztes, csak győztes van,
mindenki győztes.

Az asztal képe mást is megihletett, kevésbé költői, mégis tanulságos módon. Képzeljünk el
egy hatalmas asztalt, amely körül mindenki helyet foglal, a közepén egy hatalmas tál
ínycsiklandó étellel. A vendégek hosszú evőpálcikát kapnak, azzal próbálnak az ételhez
hozzájutni. A kép megmutatja, hogy milyen a pokol, és milyen a mennyország. A pokol az, ha
mindenki magát szeretné táplálni, a hosszú evőpálcikával nem éri el a saját száját, és végül
éhem marad. A mennyország pedig akkor jön el, ha mindenki rájön arra, hogy a hosszú
pálcával a szemben ülőt etetheti, így pedig mindenki jóllakik.

Ahogyan most előre nézünk az új Jeruzsálemre, azt az éneket fogjuk énekelni, ami még erről
a világról szól, de megmutatja, hogyan élhetünk itt és most úgy, mint akik várják ezt az új
világot. „Kerek világ, lesz nappal s éjszaka, Isten velünk, nappal és éjszaka…” (566). Adja
meg nekünk az újjáteremtésre készülő Isten, hogy már ma is az új világ polgáraiként
élhessünk! Ámen.

„Krisztus előtt…” 2Kor 5,10

Múlt hétfőn Jézusnak arról a példázatáról gondolkodtunk együtt, amelyben az utolsó ítéletről
beszél. Kiderült, hogy mi lesz az ítélet alapja: megtetted-e a jót, vagy nem tetted meg; és az is
kiderült, hogy ezen a napon sokan meg fognak lepődni.

Mai igénk Krisztus felé fordít bennünket, aki előtt „leplezetlenül” fogunk megállni, és aki
minden cselekedetünkről ítéletet mond, a jókról és a gonoszokról egyaránt. Kicsoda Krisztus?
És miért tölthet el bennünket a vele való találkozás napja, az ítélet napja reménységgel?

Kicsoda az ítéletre visszatérő Krisztus? Legrövidebben így válaszolhatunk: aki bennünket a
legjobban ismer, és legjobban szeret.

Ha valaki úgy éli az életét, hogy őt ismerő és szerető emberek veszik körül, könnyebben el
tudja képzelni ezt a találkozást. Milyen jó, ha ők mondanak rólunk véleményt! Mégis, néha
kialakulhat bennünk némi óvatosság: biztos, hogy elég jó ismernek, és úgy szeretnek, ahogy
az nekem leginkább a javamra szolgál? Ha ezek közül a megerősítő tapasztalatok közül
nézünk előre a Krisztussal való találkozás napjára, eltöltheti a szívünket az öröm, hogy akkor
már nem lesz szükség ezekre az óvatos fenntartásokra sem.

Ha viszont valaki úgy éli az életét, hogy nem jutnak neki hű társak, akik elég jól ismerik és
szeretik, annak valami egészen új, felkavaró élményben lesz része. Az ilyen ember nagyon
nehezen képes hinni a szerető Istenben, talán egyáltalán nem is hisz benne. A jó emberek
élménye számukra leginkább hiány, amit a tragikus sorsú József Attila verssora is tükröz:
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”. De ezt a hiányt is be fogja tölteni az
élő Jézus Krisztus, aki akkor majd olyan fénnyel és hatalommal áll előttünk, hogy nyilvánvaló
lesz a legszerencsétlenebb sorsú ember számára is, hogy itt most őt tűpontosan ismerik, és
nagyon szeretik.

„Leplezetlenül” fogunk Krisztus előtt állni. Meztelennek lennünk kellemetlen, szégyelljük
magunkat. Akkor és ott viszont nem fogjuk szégyellni magunkat. A meztelenségünk pedig ki
fog terjedni az egész életünkre, nem csak a testünket, hanem a lelkünket, az érzéseinket és a
gondolatainkat is meg fogjuk mutatni Krisztusnak, aki biztos ítélete fog mondani rólunk, a
cselekedeteinkről, az életünkről.

Akkor és ott nekünk egyetlen dolgunk lehet: hogy kimondjunk egy egyszerű szót, azt, hogy
„igen”. Igen, Uram, az vagyok, akinek engem nevezel, annyit ér az életem, amit a mérleged
mutat, azt tettem jól, amit jónak mondasz, és abban vétkeztem, amit bűnnek nevezel. Ha
kimondjuk az igent, azzal elfogadjuk, hogy Krisztus kompetens és méltó kimondani rólunk az
utolsó szót, nem valaki más, és nem is mi magunk. Ha elfogadjuk az ő ítéletét, akkor
elfogadjuk, hogy ő elfogad minket. Akkor elfogadjuk a kegyelmet, belépünk a menny
kapuján.

Ha valakiben bizonytalanság lenne afelől, hogy azon a döntő napon ki fogja-e mondani az
igent, gyakorolja ezt akár minden nap. Álljon a tükör elé, nézze meg magát, és kérdezze meg
Jézustól, hogy ki az az ember, akit a tükörben lát? Kérje őt, hogy mondjon róla igaz ítéletet, és
próbálja meg aszerint élni az életét. Ha így készül a nagy találkozásra, ki fogja tudni mondani
az igent. Ámen.

„Velem tettétek meg!” (Mt 25,31-46)

Az egyházi esztendő végén három témával találkozunk: ítélet, reménység, örök élet.
Segítenek bennünket felkészíteni arra, amivel egyszer majd szembe kell néznünk.

Az „ítélet” vasárnapját követő hétfői áhítaton a teljes Biblia egyik legkönnyebben érthető
igéjével találkozunk. Az Emberfia, mint király, visszatér ítéletet tartani, és kettéosztja az
embereket. Az egyik oldalra azok kerülnek, akik megtartották a „szeresd felebarátodat, mint
magadat!” parancsolatot, a másik oldalra pedig azok, akik nem. Mind a két oldalon állókat
meglepetés fogja érni. A jó oldalon állókat azért, mert úgy gondolják, nem is fontos, amit
tesznek, talán jelentéktelen dolgot tettek olyan emberekkel, akiket senki sem vesz észre – és
kiderül, hogy magának Jézusnak segítettek. A másik oldalon állókat pedig azért, mert azt
gondolták, hogy senki sem vette észre, hogy mulasztottak, hogy elfordultak attól, aki bajba
került, esetleg elárulták egy barátjukat – számukra pedig az derül ki, hogy maga Jézus volt,
akitől megtagadták a segítséget.

A jó oldalon állók ünnepelni fognak. Ha meglátogattak valakit, aki beteg volt, vagy,
különösen, börtönben volt, talán olyat tettek, amit kevesen vállaltak volna. A beteg mellé
leülni lelkileg nehéz, vagy talán még veszélyes is, ha pedig valaki a börtönbe vetett társát
látogatja meg, könnyen maga is gyanú alá kerülhet. Bizonytalanság, félelem kísérhet egy
ilyen segítséget. És milyen jó lesz majd, ha maga a visszatérő Jézus mondja ki, hogy velem
tettétek meg, én köszönöm meg nektek mindenki előtt, hogy milyen jót tettetek! Ha el tudjuk
képzelni az ünnepet, bátorságot kaphatunk a jóra!

A rossz oldalon állók meg fognak döbbenni. Abban a hitben éltek addig, hogy nem számít, ha
rosszat tettek. Talán azt gondolták, mint az idősebb testvér, aki rendszeresen bántalmazza a
kistestvérét, hogy a kicsi úgysem mer szólni senkinek, vagy ha mégis szólna, úgyse hisz neki
senki. Micsoda meglepetés éri, ha egyszer a szülei felkapcsolják a szobában a lámpát, ahol, ő
azt hiszi, észrevétlenül, sötétben éppen bántja a kicsit!

Ha az ítéletről hallunk, gyakran azt is halljuk, hogy Isten nem ítél el, hanem irgalmas,
kegyelmes és megbocsát. Lehet, hogy így lesz, de ezt nem vehetjük magától értetődőnek,
vagy automatikusnak. Isten kegyelme Isten döntése, és nem adottság, amire biztosan
számíthatunk. Isten kegyelme rendkívüli lehetőség, amivel felmenthet minket a rossz tetteink
következményei alól. Bár meg kellene halnunk, mégis tovább élhetünk. Jól tesszük, ha kérjük
a kegyelmet, ami nem természetes – akár a liturgia szavaival Uram irgalmazz, Krisztus
irgalmazz, Uram irgalmazz! Ha megszólítjuk, kapcsolatba kerülünk vele, aki majd ítélni fog.
Ha kapcsolatban vagyunk vele, jobban fel tudjuk mérni a tetteink súlyát. Ha jobban tisztában
vagyunk azzal, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha jót teszünk, és annak is, ha
rosszat, több hittel, akarattal és bátorsággal keressük majd a jót. Már itt és most az eljövendő
öröm vonzásában élhetünk.

Kegyelem, nagy kegyelem, hogy Jézust ismerem – ezt fogjuk énekelni a spirituáléban (568.
ének). Kérjük őt, hogy Jézussal már most a jók között járhassunk, és majd a jók között
ünnepelhessünk! Ámen.

„Az evangélium Isten hatalma minden ember üdvösségére – az igaz ember pedig hitből fog
élni.” (Róm 1,16-17)

Reformáció ünnepén azon az igén fogunk együtt gondolkodni, ami Luthert megragadta és a
hitét és az életét megváltoztatta. Amikor Pál apostolnak ez a szava elért hozzá, már nem volt
fiatal ember, jól ismerte a Bibliát, néhány éve tanította is a wittenbergi egyetemen, mégis
újként érintette meg. Sok évvel később úgy emlékezett vissza erre az igével való találkozásra,
hogy az olyan volt, mintha egy aranykapun a mennyországba lépett volna be, ahol körülvette
Isten öröme és szeretete.

Az evangélium örömhírt jelent, az öröm pedig az, hogy Isten Jézusban emberré lett, a
társunkká lett, és megszabadít bennünket minden gonosztól. Ezt a hírt hitben értjük meg, ezért
mondjuk, hogy hitből élünk.

Isten Luthert is sokféle gonosztól szabadította meg. Amikor átlépett az „aranykapun”, más
ember lett. Nem lett tökéletes, hiszen utána is maradtak rossz tulajdonságai, és tett vagy írt
rossz dolgokat is, amelyek miatt mások szenvedtek, de mégis újjászületett. Ahogyan az egyik
kedvenc zsoltárával együtt mondta: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit!”
(Zsolt 118,17)

Mitől szabadult meg, miben változott meg Luther?

Édesapja küszködő bányász volt, a bányászok élete pedig tele volt veszélyekkel, sokan
meghaltak vagy súlyosan megsebesültek a kezdetleges bányákban. Az akkori emberek a
veszélyeket ördögöknek, lidérceknek, kísérteteknek tulajdonították, Luther tehát kicsi korában
számtalan félelmetes történetet hallott, mintha horror-történetek között nőtt volna fel. Az Isten
szeretetéről szóló ige viszont elűzte az ördögöktől való félelmet, ahogyan énekelte is: „E világ
minden ördöge, ha elnyelni akarna, minket meg nem rémítene, mirajtunk nincs hatalma!”

Szülei gyakran voltak hozzá türelmetlenek. Elmondja, hogy kicsi korában elcsent a kamrából
egy szem diót, amiért az édesanyja véresre verte. Az iskolában is sok verést kapott. Amikor
viszont ő lett tanító, később szülő, egészen más szellemben nevelte a gyerekeket, mint ahogy
őt nevelték.

Úgy tudjuk, ő volt az első, aki karácsonykor fenyőfát állított, és feldíszítette, hogy a kis
gyerekei még jobban át tudják élni, hogy milyen jó, hogy Jézus megszületett és a társunkká
lett. Megpróbálom elképzelni, ahogyan egy novemberi reggelen kinézett az ablakon,
meglátott egy fenyőfát, és elhatározta, hogy karácsonykor ezt a fát körül fogják állni a
szobában. Ahogyan kiment a kamrába, hogy megnézze, mivel lehetne a fát feldíszíteni.
Válogathatott piros almákat, és lehet, hogy a szemébe ötlött egy kosár dió. Erről eszébe
juthatott az egy szem dió, amiért ő nagyon kikapott, és arra gondolhatott, hogy mennyire
fognak örülni a gyerekei, ha a fa alatt diót találhatnak, és nem csak egyet, de többet is, és
bátran vehetnek belőle…

Isten örömhíre megváltoztatta Luthernek a halállal kapcsolatos gondolatait is. A középkori
ember azt mondta: életünkben szüntelen halál lesi léptünk… Luther megfordította ezt a képet:
halálunkban szüntelen körülvesz bennünket az élet! Isten ajándéka, az elvehetetlen élet.

Saját halálára azzal az énekkel készült, aminek dallamát is, szövegét is ő írta, és amit átragyog
a Krisztus megváltásért érzett hála. „Már megyek békén, örömmel, nem halál vár, csak álom”
– kezdődik az ének. A vége pedig az örömről szól, azért, hogy a Jó pásztor nyájába
tartozhatunk. Az Evangélikus Énekeskönyv 500. éneke lehet a mi kérésünk, örömünk és
hálaadásunk is. Ámen!

„…nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban…” (1Kor 1,4-9)

Pál apostol hálát ad azért, hogy Isten Szentlelke olyan sokféle kegyelmi ajándékkal
gazdagította meg a korinthusi közösséget. Korinthus nagy kikötőváros volt, sokféle ember élt
itt, a gyülekezetre is jellemző volt ez a sokféleség, és a Lélek ajándékai is sokfélék voltak. Ez
néha versengéshez is vezetett, ezért hangsúlyozza az apostol a levelében, hogy becsüljék meg
egymást, adjanak hálát egymás ajándékaiért is, és törekedjenek az egymás iránti szeretetre.

Az apostol itt, az első korinthusi levélben, majd később a római levélben is példákat mond a
lelki ajándékokra – mindkét esetben a 12. fejezetben. A felsorolása nem teljes, ki lehet
egészíteni kinek-kinek a saját tapasztalatai szerint. Megnevezi először a bölcsesség és az
ismeret igéjét, érdekes módon ide sorolja a hitet, majd a gyógyítás, a gyámolítás, a nyelveken
szólás, a lelkek megkülönböztetése és a vezetés ajándékát nevezi meg. Egy hasonlóan rövid
felsorolás végén a római levélben arról beszél, hogy a könyörülő ember jókedve is a
Szentlélek ajándéka.

Ezen az ajándékon többször elgondolkodtam. Nagy dolognak tartom, mert ritkán kapom meg.
Gyakran előfordul velem, hogy megpróbálok segíteni valakinek, de olyankor nincs jókedvem.
Jellemző ez például akkor, ha az utcán kéregetővel találkozom. Ha egy kéregető megközelít,
igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre. Ha mégis meg kell állnom, és meghallanom,
hogy „csak pár forintot”, akkor magamban mélyet sóhajtok, előveszem a pénztárcámat, és
kiveszek belőle valamennyi aprót. Közben arra gondolok, hogy ez az ember igazán
csinálhatna valami hasznosabbat is annál, hogy kéreget, és neheztelek rá. A neheztelést néha
azzal függesztem fel, hogy eszembe jut, hogy én nem szeretnék a helyében lenni, inkább én
adok, minthogy nekem kellene tőle kérni. És amint átadom a pénzt, igyekszem tőle néhány
mondat után szabadulni, pedig tudom, hogy egy bajbajutott embernek néhány jó szóra talán
nagyobb szüksége van, mint a kevés pénzre. Ritka, hogy ilyenkor jókedvem van.

A múlt héten ez másképp történt. A Magdolna-negyedből jöttem a Baross utcán a Körút felé,
amikor megszólított egy férfi: csak pár forintot. Negyvenes lehetett, nálam magasabb, erős, az
arca kicsit sebhelyes. Megadóan elővettem a pénztárcámat, kivettem belőle az összes aprót, a
kétszáz forintostól az öt forintosig. Megörült neki, szépen megköszönte, és azt mondta, bort
fog belőle venni. Majd újra hozzám fordult azzal, hogy van neki egy barátnője, szeretne neki
venni egy szendvicset és egy kávét, nem volna-e még egy ezresem? Történetesen volt,
kezdtem egy kicsit oldódni is, újra előhalásztam a pénztárcámat, átadtam az ezer forintot. Erre
átölelt, jobbról-balról arcon csókolt, és azt mondta, hogy, tesó, ugye tudod, hogy én egy jó
ember vagyok? Igen, tudom, mondtam neki, mire újra megkérdezte, hogy, tesó, nincs-e még
egy ezresed, ettől az arab fiútól is vennék valamit a zöldségesben. Lett még egy ezresem, mire
újra megölelt, megcsókolt, és megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Lelkész vagyok,
válaszoltam, erre azt mondta, hogy tudta, érezte, és hogy nincs-e még egy ezresem? Több
nincs, mondtam, mire elköszönt, és vissza se nézve ment a zöldséges bódéhoz. Nekem pedig
olyan jókedvem kerekedett, hogy még nektek is el kellett mondanom ezt a történetet.

Adjon nekünk Isten gyakran jókedvet az ő Lelke által! A következő énekünkkel pedig
folytassuk a jókedvbe való bele-merülésünket: „Meghívtál, hogy vízre lépjek…”. Ámen!

„A népek világosságává teszlek…” (Ézs 49,1-6)

Be szeretnék mutatni nektek valakit. Nem ismerem a nevét – és talán senki sem ismeri – de
ismerjük elég sok szavát, és valamennyire az életkörülményeit is. A Tigris és az Eufrátesz
folyók völgyében élt, körülbelül 2500 évvel ezelőtt. Valószínűleg férfi volt, talán a húszas,
vagy a harmincas éveiben. Fogoly volt más izraeli társaival együtt, akiket Jeruzsálem
lerombolása után elhurcoltak a győztes babiloni birodalomba. Ő már a fogságban születhetett,
csak az idősebbektől hallhatott arról, hogy van távol egy ország, az őseik földje, ahol szívük
szerint és hitük szerint imádhatták egy Istenüket.

Izrael Istenét a fogságban csak szűk családi körben lehetett tisztelni, és közben el kellett
viselniük az ellenséges babiloni birodalom nyomasztó vallásgyakorlatát. Babilonban sok
istent imádtak, akiket az égitestekkel személyesítettek meg: volt napistenük, holdistenük, és
még sok bolygót és csillagot tiszteltek istenként. A babiloni vallásnak volt egy sajátos
elképzelése is a világ teremtéséről. Azt hitték, hogy a világ az istenek harca során született
meg. A harc aljas volt és gonosz, az istenek minden rosszat elkövettek egymással szemben,
mígnem a győztes, Marduk, a napisten, ki nem emelkedett közülük, és meg nem teremtette a
világot. Az ember teremtéséhez újabb erőszak vezetett: Marduk ismét megölt egy istent, és a
véréből megteremtette az embert. Aki kisgyerekkora óta ezen a történeten nevelkedik,
természetesnek tartja az erőszakot, sőt, ha utánozni akarja az isteneket, maga is erőszakos
lesz, hogy belesimuljon Babilon minden gyengébb népet maga alá gyűrni akaró politikájába.
Ezt harsogta Babilon vallása: légy erőszakos, nem is lehetsz más.

Arról, hogy a világot valójában Izrael Istene teremtette, minden erőszak nélkül, egyedül
szeretetből és minden ízében jónak, csak suttogva lehetett otthon beszélni. A névtelen próféta
tudhatott arról, hogy őt az Úr már a születése előtt szolgálatára hívta (49,1), és próbálhatta is
tartani a lelket az övéiben, de talán még Izrael fogoly közösségében is fásultságot és közönyt
tapasztalhatott, és azt gondolta, hogy hiába fáradozik (49,4). De ebben a helyzetben is az
Úrhoz fordult, aki minden várakozását felülmúlóan megerősítette. Azt mondta neki: nem csak
Izrael körében fogsz szolgálni a jó hírrel, hanem „a népek világosságává” teszlek (49,6)! Még
az elnyomók is, akik minden rosszat megengedtek maguknak a gyengébbekkel szemben, tőle
fognak tudni arról, hogy a világot teremtő Úr nem a gyűlölet, hanem a szeretet Istene, a
világot pedig nem az erőszak játékszerének, hanem jónak teremtette!

A névtelen próféta előtt lépésről-lépésre bontakozott ki Isten meglepő terve, amit mi már a
történelem lapjairól ismerünk. A babiloni birodalomtól keletre egyre erősebb lett Perzsia,
amely végül megdöntötte Babilont. A perzsa uralkodó, akit a Biblia Círusnak nevez, a saját
vallása parancsainak engedelmeskedve, ami szerint mindent az eredeti helyzete szerint kell
visszaállítani, majd haza fogja engedni a fogságban vitt népek túlélő maradékait. Sem a
próféta, sem a kortársai nem tudtak volna elképzelni egy ilyen fordulatot. Felismerték, hogy
Isten a szabadító meglepetések Istene.

Szabadító meglepetés történhet a mi életünkben is. Találkozhatunk valamivel, vagy valakivel,
ami vagy aki által új ajtók nyílnak ki számunkra, és olyan utakra találhatunk, amilyeneket
azelőtt el sem tudtunk képzelni. Adjon nekünk Isten ilyen meglepetéseket! Ámen!

„Szeret az Úr, azért nincs még végünk… Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban - ,
ezért benne bízom.” (JerSir 3, 22-36)

Jeremiás próféta Jeruzsálem lerombolása és a túlélők fogságba vitele után keresi a
szenvedésük értelmét. Azt már megértették, hogy ellenállásnak, különösen lázadásnak nincs
értelme, azt véresen megtorolja a kegyetlen babiloni birodalom. „Jó csendben várni az Úr
szabadítására” – „üljön hát magányosan, és maradjon néma” a férfi, ha ráteszik az
alávetettséget jelképező igát. Az egyetlen, amit a megalázott fogoly megtehet, hogy
gondolkodik. A gondolatsora pedig ezzel a felismeréssel kezdődik: „szeret az Úr!”

Ma éppen az aradi vértanúk emléknapja van, és nem nehéz felfedeznünk a hasonlóságot az
ókori Izrael szenvedése és a szabadságharc bukását követő megtorlást elszenvedő közösség
nyomorúsága között. A tizenhárom tábornok és a miniszterelnök kivégzése a hatékonynak
gondolt elrettentés volt: nehogy még egyszer eszébe jusson valakinek a császári hatalom ellen
lázadni. Rajtuk kívül még sok embert kivégeztek a szabadságharcban való részvételük miatt,
köztük egy evangélikus lelkészt is, Rázga Pált, már hetekkel korábban. A Pesti Evangélikus
Gimnázium igazgatóját is megbüntették. Német anyanyelvű férfi volt, a felvidéki Iglón
született. A szabadságharc kezdetén ő is honvédnek állt, századosi rangot ért el, mire a harc
elbukott. Az osztrák katonai bíróság közkatonává fokozta le, és sok éven keresztül külföldön
kellett katonáskodnia. Amikor hazatérhetett, többet nem tehette be a lábát Pest városába, a
szülővárosába száműzve kellett leélnie az életet.

Amikor a némaságra kényszerített szenvedő azt mondja, hogy „nem vet el örökre az Úr”, arra
a kérdésre is keresi a választ, hogy mi a sorsának az értelme. Ezt a kérdést, ezt a keresést nem
vehetik el tőle. Mi az értelme annak, ami történik vele, merre tart az élete? A kérdést felteheti
a szűk közösségében is, a fenyegető hatóságoktól távol. Ha ez a kérdés megszólal, akkor
meghiúsul a megtorló gonoszságnak az a terve, hogy a szabadság vágya a némaságba
fulladjon. Ha majd enged a szorító kényszer, a kérdést fel lehet tenni nyilvánosan is. Maga az
a tény, hogy ma Jeremiás Siralmaiból olvasunk, és az, hogy az aradi vértanúkra emlékezünk,
önmagában is megmutatja, hogy a szabadságot eltipró, némaságra kényszerítő erőszak
elbukott.

Ismerünk egy férfit, aki úgy tette fel azt a kérdést, hogy mi az életem értelme, hogy abból egy
nagyon termékeny életszemlélet származott. A neve Viktor Frankl, zsidó származású osztrák
pszichiáter volt, akit a náci uralom idején a családjával együtt koncentrációs táborba zártak.
Az volt az életelve, hogy minden körülmények között keresni kell a jót, amire igent lehet
mondani. Később „Mégis mondj igent az életre!” címmel jelent meg a könyve. Amíg
fogságban volt, az tartotta benne a lelket, hogy egyszer a feleségével együtt ki fog szabadulni,
és újra együtt élhetnek. Minden nap rá gondolt, a további közös életüket tervezte. A feleségét
a táborban megölték, nem találkozhattak újra. Az életszemléletéhez ennek ellenére
ragaszkodott, és sokakat meggyőzött arról, hogy minden körülmények között keressék az
életük értelmét.

Ha valaki Jeremiás prófétával együtt ki tudja mondani, hogy „szeret az Úr, azért nincs még
végünk”, vagy Viktor Frankllel együtt meg van győződve arról, hogy, minden körülmények
között igent lehet mondani ez életre, és keresi a célt, olyan erőforrásokhoz jut, amelyek táplálják az életét. Adja meg nekünk is a mi Urunk ezt az életre, örök életre szóló táplálékot!
Ámen!

„Azután megformálta az Úristen az ember a föld porából…” (1Móz 2,4b-9; 15; 18-19a)

Nemrégen együtt gondolkodtunk azon, hogy Isten az embert a maga leheletéből teremtette.
Ezzel adott belénk valamit magából, így tud az ő terve bennünk, akár egy pici magból, sok
gyümölcsöt termő életté lenni.

Ma a teremtéstörténet mondatának a másik felét nézzük meg közelebbről. Isten a föld porából,
az anyagból is teremtett bennünket, mint a növényeket és az állatokat. A növények és az
állatok is társaink Isten teremtésében.

Ezen a héten sok keresztény közösség ünnepeli a Teremtés Hetét. Rácsodálkozunk a teremtett
világra, hálát adunk érte, és azon gondolkodunk, hogyan kerülhetnénk jobb kapcsolatba vele.

A növények táplálnak, támogatnak és gyönyörködtetnek bennünket. Gyakran laktam olyan
házban, ahol kert vett körül, mindig voltak kedvenc fáim és bokraim. Jó volt, ma is jó évről
évre követni a növekedésüket, az életüket. Össze is nőhetünk velük, szinte személyes
kapcsolatba kerülhetünk.

Még közelebb állnak hozzánk az állatok. Néhány hete, hosszú idő után, újra elmentem az
Állatkertbe. Láttam, hogyan etetik a gondozók a vízilovakat. Nem állunk túl közel
egymáshoz, mégis volt közöttük egy szép harmónia.

Az állatok között sokkal közelebb állnak hozzánk a kutyák. A kutyákkal hosszú személyes
történetem van, ami rosszul kezdődött. Gyerekkorunkban nem volt kutyánk, és a faluban, ahol
laktam, sok mérges házőrző élt, gyakran megkergettek, néha meg is haraptak, féltem tőlük.
Mártiéknak, feleségem családjának viszont volt kutyájuk, így a házasságunk első évében
hozzánk is került egy néhány hetes kis keverék tacskó, aki tizenhét évig élt, segített felnevelni
a gyerekeinket. A halála után, a gyászidő lejártával újra lett kutyánk, majd újra, most két
kutyánk is van, akik menhelyről kerültek hozzánk. Az interneten láttuk őket először, és úgy
köteleztük el mellettük magunkat, és amikor hozzánk kerültek, akkor derült ki, hogy milyen
nagyok. Először azt gondoltuk, hogy az udvaron fogjuk őket tartani, de aztán mégis
bekerültek a lakásba. Eleinte sokat idegeskedtem emiatt, hiszen sokat kell takarítani utánuk,
megrágták a könyvespolc alján levő könyveket, és így tovább. Ahogy telt az idő, úgy
barátkoztam meg végül egyre inkább azzal, hogy együtt lakunk. Sok örömet adnak nekünk.

Csányi Vilmos etológusnál olvastam, hogy a kutyák érzelmi fejlődése eljuthat egy kétéves
kisgyerek szintjére. Aki tudja, milyen öröm együtt lenni egy kétéves kisgyerekkel, tudja, mit
jelent ez.

Talán ugyancsak ő írta, hogy a sok ezer éves együttélés során nemcsak az ember alakította a
kutyát, hanem a kutya is alakította az embert. Figyelemre, empátiára tanított bennünket a
jelenlétével. Arra is megtanított, hogy milyen az, amikor valaki feltétel nélkül bízik bennünk
– mert a kutya ilyen. Nem lennénk az a Homo Sapiens, akinek ismerjük magunkat, ha nem
ismernénk ilyen közelről a kutyát.

A most következő énekünkben hálát fogunk adni a természet ajándékaiért, „az érett
gyümölcsökért”, a „meleg köveken gyíkokért”. Adja Isten, hogy egyre több örömöt
kaphassunk a teremtett világtól, és mi is egyre felelősebben bánhassunk vele. Ámen.

„…visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki.”
(Lk 17,11-19)

A meggyógyult egykori leprás ember mélyebbre látott, mint kilenc társa. Azok megörültek
annak, hogy újra egészségesek lehetnek, és azonnal hazamentek a családjukhoz. Érthető ez,
hiszen régóta el voltak zárva a szeretteiktől, minél előbb meg akarták osztani velük az
örömüket. Mégis, a tizedik ember értette meg igazán, hogy mi történt vele.

Megértette, hogy a názáreti Jézuson keresztül egyenesen a mennyei Atyától érkezett a
gyógyulás. Azt is megértette, hogy az Atya kapcsolatot keres vele, ő pedig a hálaadáson
keresztül erre a kapcsolatfelvételre válaszolt. Megértette, hogy fontos az egészség, de még
fontosabb a kapcsolat azzal az Istennel, aki, történetesen, most az egészségével ajándékozta
meg. Megértette, hogy a gyógyulása révén közvetlenül az ő Teremtőjével került kapcsolatba,
aki kezdettől fogva feltétel nélkül szereti őt.

Lehetnek az életünkben megrázó, elgondolkodtató események, amelyeket végiggondolva arra
ismerhetünk rá, hogy azok nem maguktól értetődőek, hanem a szerető Isten cselekszik értünk
az eseményeken keresztül. Hadd osszam meg most erről egy friss élményemet.

Evangélikus egyházunk szervezett keretek között tárja fel a pártállami időszak (1948-1989)
egyházi életét. Ehhez egy bizottságot is kinevezett, amelynek a tagjai tanulmányokat is írnak a
feltáró munka során. A bizottság tagjaként az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam ennek a
korszaknak a hivatalos, kötelezően követendő teológiai rendszerével, az úgynevezett
„diakóniai teológiával”. Ez egy nyomasztó teológiai kísérlet volt, ami Isten parancsává tette a
pártállammal való együttműködést. Teológus hallgató koromban ennek a teológiának a
dokumentumait meg kellett ismernünk, és hozzá kellett igazodnunk. Most, hogy ismét
elővettem ezeket a dokumentumokat, arra jöttem rá, hogy egyetemista koromban, a
nyolcvanas években, tulajdonképpen elmulasztottam azt, hogy komolyan foglalkozzam azzal,
hogy mit hirdet a diakóniai teológia.

Eszembe jutottak olyan akkori teológus társaim, akik tényleg elolvasták a szövegeket, és arra
a meggyőződésre jutottak, hogy ha nekik a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészeiként
ezt kell vallaniuk, akkor inkább nem vállalják a lelkészi szolgálatot. Velük, kettőjükkel, jó
barátságban voltam, s sok mindenben egyet is értettünk, de azért nem jutottam el én is eddig a
döntésig, mert nem foglalkoztam eleget a diakóniai teológia szövegeivel. Elmulasztottam
teljesíteni a feladatomat, nem olvastam el a kötelező olvasmányt. Ez a mulasztás mentett meg
attól, hogy én is kilépjek a lelkészi szolgálatból. Ennek a mulasztásnak köszönhetem, hogy
végül lelkész lettem, hogy ma is lelkész vagyok. Azt hiszem, hogy Isten irányította így az
utamat, neki vagyok ezért hálás. Az ő atyai szeretetét ismerem fel ebben a furcsa,
ellentmondásos, számomra ma is megrázó történetben.

Ha a hálán keresztül Istennel találkozol, te magad fogsz a leginkább épülni, hiszen elmélyül
benned Isten találékony – vagy szép, régies, bibliai kifejezéssel élve: minden emberi értelmet
meghaladó – szeretetének a tapasztalata. Érzed, látod, hogy Isten jó – ennél többet nem
kaphatsz. És ennél kevesebbel ne is elégedjél meg. Ámen.

„…meglátta, megszánta, odament…” (Lk 10, 25,37)

Az irgalmas samaritánus jól ismert és sokszor végiggondolt példázatával kapcsolatban most
egyetlen egy kérdést tegyünk fel: miért segített a bajba jutott emberen az ismeretlen samáriai
férfi? Mire gondolhatott, mi motiválta, mi engedte meg neki, hogy segítsen?

Ez a kérdés a személyes tapasztalataimból született. Gyakran találkozom bajba jutott
emberekkel, előfordul, hogy segítek, az is előfordul, hogy nem. Ha segítek, utólag mindig
örülök neki, ha nem segítek, meg szoktam bánni a mulasztásomat, és néha azt a kérdést is
felteszem, hogy miért nem segítettem? Mi akadályozza meg bennem, hogy megtegyem, amit
megtehetnék? Erre a kérdésre is keresem a választ azon keresztül, hogy az irgalmas
samaritánuson gondolkodom.

Valójában semmit nem tudunk a samáriai férfiről, egyedül azt látjuk, amit tesz. Észreveszi a
félig agyonvert embert, megesik rajta a szíve, odalép hozzá, kezeli a sebeit, majd mikor látja,
hogy több gondoskodásra lesz szüksége, elviszi a fogadóba, és fizet a gyógyításáért. Milyen
az az ember, aki ilyet tesz? Mit gondol magáról? Békében van-e magával? Szereti-e magát?
Azt hiszem, igen, amit belül magával megél, azt fordítja kifelé, azt osztja meg a bajba került
felebarátjával.

A következő kérdés az, hogy honnan származhat a békéje és az önszeretete? Ha istenhívő
volt, ahogyan akkoriban szinte mindenki, akkor az önképe főleg attól függött, hogy milyen
képe volt Istenről. Ahogyan ma, úgy régen is sok vita volt arról, hogy kicsoda Isten, és
hogyan viszonyul az emberhez. Számonkérő? Követelő? Megbüntet a bűneinkért? Vagy ő az
a szerető mennyei Atya, akiről Jézus beszélt, és akiről az életével tanúskodott is? Ha a
samáriai férfi a feltétel nélkül szerető Istenben hitt, ez a hit táplálhatta benne önmaga
szeretetét, és a másik ember felé forduló segítő szeretetét is.

Aki így tud szeretni, azt nem állítják meg olyan kérdések, amiket a legtöbben feltesznek, ha
bajba került emberrel találkoznak. Ki ez az ember? Jó, vagy rossz? Ártatlan-e, vagy ő is hibás
abban, hogy összeverték? Nem lesz-e nekem is bajom abból, ha segítek? Ezek a kérdések
sokszor elegek ahhoz, hogy megtorpanjon a segítség: hogy ne legyen az észrevevésből
odalépés, vagy az odalépésből a kéz kinyújtása, azután pedig a gondosan és bőkezűen
megtervezett szakszerű segítség. Aki bizonytalan abban, hogy kicsoda ő, mert abban is
bizonytalan, hogy kicsoda Isten, azt meg fogják állítani ezek a kérdések. De akit Isten
meggyőzött a szeretetéről, az végül el fog jutni oda, hogy ezt a szeretetet tovább is adja.

A múlt hétfői áhítaton arról gondolkodtunk együtt, hogy Isten a maga képére teremtett
bennünket. Erre az üzenetre úgy néztünk, mint egy apró magra, amiben benne van a nagy
gyümölcsfa ígérete. Adja Isten, hogy az ő terve egyre inkább valóra váljon bennünk! Ámen.

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására. (1Móz 1,27)

„Megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába.” (1Móz 2,9)

„Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17)

„Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten gyermekei.” (Róm 8,14)

A Szentírás legfontosabb mondatait gyűjtöttem össze ma reggelre, amelyek azt mutatják meg,
hogy mi Isten terve velünk, mi az ő elgondolása rólunk. A maga képmására teremtett
bennünket, hogy olyanok legyünk, mint ő. A saját leheletéből adott nekünk, hogy amellett,
hogy az anyagi világból is részesülünk, és társa vagyunk minden teremtménynek, az ő Lelkén
keresztül részesüljünk benne is. Megmutatta nekünk Jézus Krisztust, az ő tökéletes
gyermekét, akire, mint testvérünkre, mi is hasonlíthatunk. Végül, Pál apostol szavával,
meggyőz minket arról, hogy a Isten Lelke bevon bennünket Isten gyermekeinek a
közösségébe.

Ezt az üzenetet hittel fogadhatjuk, és nem is tudjuk megragadni másképpen, csak hittel. A
tapasztalat ugyanis gyakran szembeszáll Istennek ezzel a kijelentésével, hogy mi az ő
gyermekei vagyunk. Gyakran találkozunk az emberi gonoszsággal magunk körül, távol a
világban, de akár hozzánk közel is, és találkozunk a gonoszsággal magukban is. Ha ezekre a
tapasztalatokra hallgatnánk, képtelenség volna számunkra, hogy Isten gyermekei vagyunk,
vagy a másik ember Isten gyermeke. Azt a sokszor fájdalmas tapasztalatot, hogy mire képes
az ember, csak azzal a hittel tudjuk átlépni, hogy Isten hozzánk szóló szava igaz. Neki nincs
velünk más terve, csak az, hogy gyermekei legyünk. Nincs „B” terve. Számára közöttünk
nincsenek első osztályúak és másodosztályúak, mindenkit gyermekének teremtett. Senkit sem
hagy az út szélén, senkit nem zár ki a választottai közül. A hitünk megragadhatja ezt, minden
szörnyűség ellenére, amit látunk, tapasztalunk, vagy éppen elkövetünk.

Gondoljatok a pici almamagra, amit, ha az ujjaim közé csippentenék, még az első sorban sem
láthatnátok. Ebben a pici magban benne van egy jövendő nagy almafa. Olyan almafa, amelyik
talán sokáig él, nagyra nő, évről-évre sokat terem, a hőségben árnyékot ad, a művészeket arra
inspirálja, hogy fessék le és gyönyörködtessenek vele. Ez mind benne van a pici, alig látható
magban. Az, hogy mi Isten gyermekei lehetünk, benne van ebben a néhány szóban, rövid
üzenetben: saját képére teremtett – a leheletét adta – gyönyörködik a testvérünkben,
Krisztusban, akihez mi is hasonlóvá lehetünk. Isten azt akarja, hogy ez a lehetőség
kibontakozzon bennünk, és legyőzzön minden rosszat, kívül is és belül is.

A tanév során hétről-hétre megpróbálunk elmélyedni ebben az üzenetben, hogy minél jobban
megértsük, milyen életet álmodott meg számunkra Isten. Adja meg ő, hogy a pici mag nagy,
gyümölcstermő fává lehessen. Ámen.

Isten a mi oltalmunk és erősségünk. (Zsolt 46,2)

A tanévnyitó istentiszteleten Isten Szentlelkének az erejét és áldását kérjük az új tanévünkre.
Így teszünk évről-évre minden szeptemberben, és tehetjük abban a bizalomban, hogy a
Szentlélek Isten, akit megszólítunk, meg is tud áldani bennünket. Az Útmutatóban szeptember
havára kapott ige, „Isten a mi oltalmunk és erősségünk”, erre a kérésre bátorít.

Mai kérésünk konkrét tartalmat is kap, amit szintén a Szentírásból kapunk ajándékba. Ézsaiás
próféta könyvének 11. fejezetében hihetetlen reményt kifejező képekkel találkozunk.
Hihetetlenek voltak a próféta idejében is, amikor az asszír birodalom kegyetlenül rátámadt a
környező kis országokra, feldúlta Izraelt és fojtogató ostromgyűrűt vont Jeruzsálem köré, és
hihetetlen ma is, amikor a világ sok részén véget érni nem akaró háborúktól szenvednek
emberek. Ebben a képben ragadozó állatokat és szelíd növényevőket látunk egymás mellett
békében heverni, farkast, párducot, medvét és oroszlánt az egyik oldalon, gödölyét, borjút,
hízott marhát és bárányt a másik oldalon. Senki nem bánt senkit, „nem árt és nem pusztít
szent hegyemen senki” (Ézs 11,9), a brutalitást és a rettegést felváltja az öröm és a béke.

A ragadozók és a szelídek közül idővel kiemelkedett az oroszlán és a bárány, és mindkettő
Krisztus szimbóluma lett. És ahogyan Krisztus személyében megfér ez a sokféleség, úgy a mi
belső életünkben is, akik Krisztus testvérei és a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Bennünk
lakik, egymás mellett, az oroszlán és a bárány. Sok múlik azon, hogy a belső oroszlánunk és a
belső bárányunk hogyan élnek, hogyan léteznek egymás közelségében.

Azt gondolom, az elkerülhetetlen, hogy egy-egy ember belső világában vagy az oroszlán,
vagy a bárány legyen a meghatározóbb, az erősebb. Akinek az oroszlánja az erősebb, az
inkább határozott, kezdeményező, ha szükséges, még agresszív is. Akinek a báránya az
erősebb, az inkább alkalmazkodó, engedékeny, a bajban támogatást, segítséget keres. De az
oroszlános emberben is lakik bárány, és a bárányos emberben is lakik oroszlán. Akár az
oroszlán, akár a bárány felől indul el valaki az önismeret útján, fel kell fedeznie a másik
állatot is, sőt, el kell fogadnia, értékelnie, ha lehet, még meg is szeretnie.

A lelkileg érett ember a benne élő oroszlánt is és a benne élő bárányt is felvállalja, és örül
annak, ha az oroszlánja és a báránya békében hevernek egymás mellett. Ha kell, az oroszlán
fogja irányítani, ha kell, a bárány, de bármelyikük is vezeti egy-egy megszólalását és
cselekvését, mind a ketten mindig ott vannak, támogatják egymást, és együtt tesznek téged
Isten gyermekévé.

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk.” Oltalmaz és erősít bennünket a most kezdődő tanévben
azon keresztül is, hogy egymás mellé rendeli a belső oroszlánunkat és a belső bárányunkat.
Adja meg, hogy megtalálják egymással a hangot, szeressék meg egymást, és dolgozzanak
azon, hogy érlelődő fiatalkánt és felnőttként lehessünk mind a mennyei Atya gyermekei.
Ámen.

„Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem!” (Zsolt 16,1)

„Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent.
Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki.” (Lk 17,11-19)

Amikor a tanévzáró istentiszteleten hálát adunk mindazért a jóért, ami a tanév során történt
velünk, olyanok vagyunk, mint a Jézus előtt megálló, majd arcra boruló, meggyógyult ember.
Olyanok vagyunk, mint az imént hallott, 16. zsoltár szavaival imádkozó Dávid király: „mert
nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba”. Tudjuk,
hogy milyen, amikor NEM történik meg a jó. Tudjuk, milyen betegnek lenni. Tudhatjuk talán
azt is, hogy milyen az elhagyatottság, a halálfélelem. De azt is tudjuk, hogy milyen a gyógyulás, és milyen az, amikor az embernek a szívét újra megtölti a bizalom és az életöröm.

Amikor ma hálát adunk, nem mondjuk azt, hogy minden, ami történt, jó volt, mi pedig
mindenért hálásak vagyunk. Nem volt mindig könnyű ezt az egyszerű állítást kimondani. Egy
tanulmány írása során sokat olvastam az elmúlt napokban Káldy Zoltán egykori evangélikus
püspöknek az ötvenes években kiadott írásait. Nagyon bántónak találtam azt az igényét, amit
a kora evangélikus emberei felé megfogalmazott, hogy mindenben Isten akaratát lássák
teljesülni, és mindenért adjanak neki hálát. Az ötvenes években vagyunk, a kommunista
diktatúra legsötétebb éveiben. Akkor nem lehetett a majdani püspök szavaira nyilvánosan
válaszolni, de most lehet: nem minden, ami történik, Isten akarata, és nem kell mindent
hálával fogadni. Így van ez ma is. Sok rossz történik a világban, aminek az oka nem Isten
akarata, hanem az emberi bűn. Ha a rosszat valaki Isten akaratának tulajdonítja, sőt még hálát
is ad érte, végső soron pártolja a bűnt, és azt is, aki a bűnt elkövette. Istennek nem ez az
akarata, hanem az, hogy szálljunk szembe a bűnnel, és álljunk azok mellé, akik a bűnnek és a
bűnösöknek az áldozatai. Ha pedig az áldozatok megmenekülnek, ha a sebeik begyógyulnak,
akkor adjunk hálát ezért, hiszen a megmenekülés és a gyógyulás Isten cselekedete, és Isten
akarata.

A hálaadás tehát azzal kezdődik, hogy a tapasztalataink világában gondosan
megkülönböztetjük a rosszat és a jót, a rosszat elutasítjuk, a jót pedig megköszönjük. A
megkülönböztetés során legyünk óvatosak, mert könnyen tévedhetünk: a rosszról kiderülhet,
hogy jó, a jóról pedig az, hogy rossz. Több régi fasori diák is eszembe jut, akik az érettségi
után azt mesélték nekem, hogy amikor a Fasorba kerültek, nem a saját akaratukból, hanem a
szüleik döntése szerint, akkor nagyon rosszul érezték magukat, mert szívük szerint másik
iskolába jártak volna. Azután teltek az évek, és kiderült, hogy itt olyan jó élményekben
lehetett részük, amit korábban el sem tudtak volna képzelni. És persze, sajnos, hallok a
fordítottjáról is, olyan diáktól, aki nagy várakozásokkal készült ide, utána pedig megbánta,
hogy fasori diák lett. Az a változat is létezik, hogy egy nyilvánvalóan rossz dolognak a
következménye jó. Erről beszél József is a testvéreinek, akik komiszul bántak vele, de
akiknek az árulása révén József, Egyiptomban, minden álmát felülmúló nagy lehetőséghez
jutott. Amikor sok év után újra találkozik velük, ezt mondja nekik: „ti rosszat terveztetek, de
Isten azt jóra fordította”. Nem mondja, utólag sem, hogy jó volt a kút mélyén a
halálfélelemmel küzdeni, de hálás Istennek azért, hogy megfejthette a fáraó álmát, és
megmenthetett az éhhaláltól sok embert, köztük a saját testvéreit is.

Amikor megköszönünk valamit Istennek, mindig közvetlenül valaki embertársunkat szólítjuk
meg – ahogyan a meggyógyult leprás férfi is a Názáreti Jézusnak mondott köszönetet, akin
keresztül Isten ereje hatott. A tanévzáró istentiszteleten kézenfekvő jó alkalom, hogy
köszönetet mondjunk azoknak a tanártársainknak, akik hosszú évek során sok-sok diákot
tanítottak, neveltek, sok örömöt is szereztek nekik, s közben jó kollégáik voltak nekünk,
idősebbeknek is. Közülük ketten ma utoljára vannak velünk, Nováky Andrea tanárnő és
Halász Tamás tanár úr, akiktől mai és (nagyon) régi diákjaik is el fognak köszönni az
istentiszteletünk keretében.

A köszönet jól esik annak, aki kapja, de talán még inkább építi azt, aki mondja. Jézus is így
szólt a hálát adó meggyógyult emberhez: „menj el, hited megtartott téged”. Köszönjük, hogy
a megtartó hitünk ma is erősödhetett. Ámen.

Nem hatalommal, nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel – mondja a Seregek Ura (Zak 4,6).

A tanítványok elkezdtek beszélni, úgy, ahogy „a Lélek adta nekik, hogy szóljanak”. (ApCsel
2,1-4)

Jézus tanítványai voltak azok, akik megteltek Szentlélekkel, és ők szóltak bátran arról is, hogy
mit kapott a világ Istentől, aki először felhatalmazta a Názáreti Jézust, hogy képviselje az
emberek között Isten nem hatalmaskodó és nem erőszakos uralmát, majd miután ezért
meggyilkolták, fel is támasztotta őt a halottak közül. A tanítványoknak láthatóan túl sok volt
mindez egyszerre. Már Jézus üzenetét sem értették mindig, hiszen az ő szemüket is
elhomályosította az uralomvágy, és végképp megzavarta őket Jézus elfogása, koncepciós pere
és igazságtalan kivégzése. Halálra rémültek. A feltámadott Jézussal való találkozásaikat is
inkább jellemzi a tanácstalanság, vagy egyenesen a félelem, mint az öröm. Ebből a félelemből
szabadította ki őket a Szentlélek.

A Szentlélek azóta is így teremt közösséget Krisztus követői között: megszabadít a félelemtől,
és megtanít bennünket szabadon beszélni. A szabad beszédnek öt ismérvét sorolom fel,
mindegyik a Szentlélek ajándéka lehet a hozzá tartozó Krisztus-követők számára.

A szabad beszéd először is nyílt beszéd. Nem rejtőzik el sem fizikailag, biztonságos
szobákba, sem nyelvileg, homályos képekbe. Az első Pünkösd napján a tanítványok
nyilvánosan beszéltek, mindenki számára egyszerűen és érthető módon. Ilyennek kell lenni az
első Pünkösd nyomán minden igehirdetésnek is.

A szabad beszéd, másodszor, őszinte beszéd. Nem eltakarja a beszélő szándékait, hanem
megmutatja. Nem félrevezetni szeretné a másik embert – akár félelemből, akár rossz
szándékból – hanem vezetni, azon az úton, amit a beszélő is jár, és amin őt is Isten vezeti.

A szabad beszéd, harmadszor, igaz. A könnyen hamisítható hírek világában hajlamosak
lehetünk azt gondolni, hogy a hírek megbízhatatlansága új jelenség. Valójában nagyon is régi,
egyidős velünk, emberekkel. Az a készségünk, hogy képesek vagyunk hazudni, és az a
tapasztalatunk, hogy a másik ember milyen könnyen elhiszi a hazugságot, arra csábít, hogy
hamisítsuk a valóságot. Képesek lehetünk alternatív világokat felépíteni, amiben semmi sem
az, aminek látszik. A Szentlélek viszont meggyőzhet arról, hogy lehetséges igazat mondani,
hogy nem is olyan nehéz igazat mondani, sőt, valójában, a legkönnyebb igazat mondani.

A szabad beszéd, negyedszer, szelíd. Időnként jogosnak érezhetjük, hogy haragszunk, a
szavainkat mégis meg kell tisztítani a haragtól, ha azt akarjuk, hogy a másik ember megértse
és elfogadja. A harag elemi gátja lehet a megértésnek, de a Szentlélek ezt a gátat is el tudja
mozdítani.

A szabad beszéd, végül, szeretettel teljes. Szeretetből származik, és a célja is az, hogy
szeretetet teremtsen. Ha mind a forrást, mind a célt szem előtt tudjuk tartani, akkor
könnyebben megvalósul a nyíltság, az őszinteség, az igazság és a szelídség is.
Aki a Szentlélek vezetését követve beszél, Isten teremtő munkájában vesz részt. Részese lehet
Isten nagy történetének, amely végül, minden bűn gyengeség és tévedés ellenére, célba fog
jutni. Adja Isten, hogy majd mi is ott lehessünk! Ámen.

„Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.” (Ézs 40,27-31)

Amikor a tanítványok látták Jézust az Atya jobbján ülni, megértették belőle, hogy az ő
Mesterük, akit hús-vér emberként ismertek meg, részt vesz a Teremtő Isten hatalmának a
gyakorlásában. Ebből pedig azt is megértették, hogy a küldetés, amit Jézustól kaptak, nem egy
esetleges emberi szándékra vagy véleményre alapul, hanem Isten szándékára. Isten pedig, aki
a küldetést adja, megadja az erőt is a küldetés teljesítéséhez. Ezt hallottuk az Apostolok
Cselekedetei első fejezetéből is: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim
lesztek…” (8. v.).

Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy Jézus legelemibb parancsai, hogy szeresd
Istent, szeresd felebarátodat, és szeresd ellenségeidet is, nem emberi ötletek, hanem Isten
szándékai. Ahogyan az aranyszabály is, amelyet Jézus így fogalmaz meg: „amit csak
szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük…”
(Mt 7,12).

A szeretet parancsai és az aranyszabály legnagyobb ellensége a félelem. A félelem gátol
bennünket abban, hogy teljesíteni próbáljuk őket, és a félelemmel szemben kell kérnünk Isten
hathatós segítségét, hogy az életünkben a parancsok adta lehetőségek kiteljesedjenek.

Tegnap a Bibliaolvasó Útmutató igékhez rendelt imádsága felidézett bennem egy emléket
valakiről, aki legyőzte a félelmet. A május 28-i imádság szerzője Harald Bretschneider, akivel
1984 nyarán találkoztam Budapesten, egész különös körülmények között. A Lutheránus
Világszövetséghez tartozó evangélikus egyházak nálunk tartották a nagygyűlésüket, és a
Kelet-Németországból érkező evangélikus lelkész a fiataloknak tartott előadást az általa is
szervezett békemozgalomról. Akkor még javában tartott a hidegháború, Németország ketté
volt osztva, Nyugatra az amerikaiak, Keletre a szovjetek telepítettek atomfegyvereket.
Mindkét ország vezető politikusai arra igyekeztek nevelni a népeiket, hogy a másik oldalra
ellenségként tekintsenek. Ezzel a háborús szellemiséggel szemben léptek fel mindkét oldalon
a protestáns és a katolikus egyházak. Bretschneider rátalált Ézsaiás próféta egy igéjére,
amiben azt ígéri az Úr, hogy eljön majd az idő, amikor a népek kardjaikból kapákat
kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket, „nép a népre kardot nem emel, hadakozást
többé nem tanul” (Ézs 2,4). A képből jelvény lett, amit német fiatalok a hátizsákjukra vagy a
dzsekijükre varrva viseltek. Ez Keleten különösen kockázatos volt, hiszen a kommunista
pártállam szigorúan büntette, ha a fiatalok valamelyik egyházhoz tartoztak. Mégis hordták az
utcán, több ezer fős mozgalomba szerveződtek, nyilvános imádságokat tartottak nyitott
templomokban a békéért. Ez a mozgalom is hozzájárult ahhoz, hogy a kommunista hatalom
bukása 1989 őszén Kelet-Németországban vérontás nélkül történhetett meg.

Így hangzik a tegnapi naphoz rendelt imádság: „Segíts Istenünk, hogy igédtől indíttatva a
békesség szavával szüntessük meg a vitát, és a megbecsülés gesztusaival adjunk meg a teret
ellenfeleinknek is. Mutasd meg, kérünk, hogy te élő igeként vagy velünk, és bontakoztasd ki
természetfeletti erődet, amikor igédet követjük. Adj megfelelő személyeket, szavakat és
helyzeteket, hogy megbékéljünk.”

Mennybemenetel ünnepén mi is megkapjuk az indítást ahhoz, hogy komolyan vegyük Jézus
szavait, és higgyük, hogy isteni hatalmával meg is erősít bennünket, ha megpróbálunk a
szeretet parancsai szerint élni. Ámen.

Kérjetek, és adatik nektek! (Mt 7, 7-8)

A Húsvét utáni vasárnapok sorában Jubilate (Örüljetek!) és Cantate (Énekeljetek) után
eljutottunk Rogate (Imádkozzatok!) vasárnapjáig.

Néhány napja beszélgettem egy diákkal, és megkérdeztem, hogy szokott-e imádkozni. Azt
mondta, nem. Miért nem? Mert nincs értelme. Miért nincs értelme? Mert nem hallja senki.
Hogyhogy nem hallja senki? Isten nem hallja? Nem hallja, mert nincs.

Ezután azon gondolkodtam, hogyan születik meg az imádkozó élet. Úgy születik meg, hogy
Isten megszólít, amire én válaszolok, és ezzel kialakul egy párbeszéd, beszélgetés. Hogyan
szólíthat meg Isten? Sokféleképpen. Lehet, hogy a szívedben szólít meg, amit csak te hallasz,
és ott válaszolhatsz rá. Lehet, hogy közösségben szólít meg, amikor a társaiddal együtt a
Biblia üzenetét próbáljátok megérteni. Lehet, hogy egy áhítaton szólít meg, az igehirdetésben,
az énekben, a liturgiában vagy az imádságban. De megszólíthat egy hittanórán is, vagy
bármilyen egyszerű helyzetben. Ha válaszolsz, már imádkozol.

Az imádság leginkább megszokott helyzete, ha kérünk valamit Istentől. Kérhetünk segítséget,
tanácsot, útmutatást, biztatást. Nemcsak magunknak, másoknak is kérhetünk. Luther egyszer a
barátja, Melanchton gyógyulásáért imádkozott, napokon keresztül. Végül azt mondta
Istennek: én már mindent megtettem ami tőlem telt, most már te is tedd meg, ami tőled telik.
Melanchton meggyógyult.

Az imádság során mi is változunk. Egyre jobban megismerjük magunkat, egyre inkább
felfedezzük azokat a kincseket, amiket Isten belénk teremtett. És változik az is, ahogyan a
társainkra nézünk. Lehet, hogy nem mindig jók hozzánk, és ezért hajlamosak vagyunk a
rosszat látni bennük. Ha viszont imádkozunk, felfedezhetjük a jó oldalaikat is, azokat a
kincseket, amelyekkel Isten őket ajándékozta meg.

Az igehirdetés után majd énekkel imádkozunk: Rejts most el a szárnyad alá, erős kézzel takarj
be engem… Utána pedig Isten elé visszük sok-sok kérésünket, így: Istenünk, kérünk téged
- jó barátokért, jó osztálytársakért és jó tanárokért
- jó beszélgetésekért, biztató tekintetekért
- okos gondolatokért
- barátságos otthonért, jó szülőkért és testvérekért
- jó időjárásért
- erőért és jókedvért, ha sportolunk vagy szórakozunk
- jó filmekért, jó könyvekért és jó zenékért
- csendes percekért, amelyekben jobban megérthetjük magunkat
- a Te szavadért, hogy szólítson meg minket, érje el szívünket és lelkünket…

Egy mai imádkozó szerint az imádság olyan, mintha a házadat építenéd. A saját ízlésed
szerint alakítod, otthon érzed magadat benne, kész vagy rá, hogy megvédjed. Egy idő után
viszont észreveszed, hogy Valaki más is van a házban, sőt, a ház nem is a te házad. Ha még
tovább imádkozol, kiderül, hogy nincs is házad, amit meg kell védeni. Egy ház van, ami
mindenkié. Ha ezt tudod, szabad ember vagy, akit nem lehet megvásárolni azzal, hogy őriznie
kell valakinek a házát. Ámen.

„Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem!” (Ézs 12,1-6)

A próféta a Krisztus előtti nyolcadik században írt arról, hogy az Úr megszabadította népe
maradékát az asszír hódítók gyilkos erejétől. Sokan meghaltak, de a maradék megtér, és
énekelve ad hálát Istennek a szabadulás élményéért. Az ősi prófécia a Húsvét utáni negyedik
vasárnap, Cantate, azaz Énekeljetek! ünnepének a hetében a figyelmünket az Istenhez szóló
ének nagy lehetőségére irányítja.

Minden alkalommal, és sokat éneklünk a hétfő reggeli áhítatokon is. A piros Evangélikus
Énekeskönyv ifjúsági énekei közül több is olyan forrásból származik, amit érdemes
közelebbről is megvizsgálnunk. Ezeknél az énekeknél a dallam „szerzőjét” és a szöveg
„íróját” így jelöli meg az énekeskönyv: spirituálé. A spirituálé lelki éneket jelent. Szokás
ezeket az énekeket Gospelnek is nevezni, ami evangéliumot jelent. Evangéliumi lelki ének
lehetne magyarul a legpontosabb meghatározása azoknak az énekeknek, amelyekre most
figyelünk.

Kik énekelték először ezeket az énekeket? Az 1800-as években az Amerikai Egyesült
Államok déli államaiban Afrikából behurcolt fekete rabszolgák tízezrei dolgoztak a
gyapotföldeken. Sokan már eleve rabszolgaként születtek, és közülük sokan rabszolgaként is
haltak meg. Az életük szinte elviselhetetlenül nehéz volt, és nem látszott, hogy a terheiktől
valaha meg tudnak szabadulni. Ha valaki megszökött az ültetvényről, szinte mindig elfogták,
és a többiek elrettentésére kivégezték. Egészen kivételes volt, hogy egy-egy szökés sikerült.
Ilyenkor a szökevény a „szabadság vonatán” utazott valamelyik északi államba, ahol nem
tartottak rabszolgákat. A szabadság vonata titkos szállások láncolatát jelentette, ahol nappal el
lehetett rejtőzni, és az éjszaka sötétjében tovább lehetett menni a következő titkos szállásig.
Néhányan fel tudtak szállni erre a vonatra, amely elvitte őket az ígéret földjére, ahol többé
nem rabszolgaként, hanem szabad emberként élhettek. Erre utal egy olyan spirituálé is, ami
nincs benne a piros énekeskönyvünkben, az üdvösség vonatáról, amit elérhetünk, és amire
felszállhatunk.

Volt egy ellenkező irányú közlekedés is akkoriban, amit aljas rabszolgakereskedők
működtettek. Ők északi államokban élő feketéket csaltak tőrbe és vittek el délre, hogy ott
eladják őket rabszolgának. Ilyen történetet dolgoz fel a Tizenkét év rabszolgaság című film is,
amelyben egy New Yorkban élő fekete hegedűművész sorsát követhetjük, aki végül tizenkét
év után szabadulhatott meg az ültetvényről, és térhetett vissza a feleségéhez és a
gyermekeihez.

Ezek tehát azok a közösségek, amelyekben megszületett a spirituálé, a Gospel. A szenvedő,
de a szenvedésben is reménykedő emberek Istenhez szóló kiáltásait és sóhajait fejezi ki. A
Jézus jelenlétét átélők tapasztalatait, azokét, akiket a legnehezebb helyzetben is foglalkoztat a
bűnbánat, a megtérés, a hálaadás, és a Jézus-követés lehetősége. A gyapot-ültetvényeken
született énekek mára bejárták a világot, így jutottak el hozzánk is, így énekelhetjük őket mi is
a piros énekeskönyvből.

Csak néhány ének címe, ahogyan a könyvünkben – abc-rendben – sorakoznak a spirituálék.
Ajtódnál valaki megáll; A mélyből hozzád száll szavam; Ha reánk tör a homály, ne fájjon,
ami fáj; Itt állok előtted, kérlek Uram, ne vess meg; Kegyelem, nagy kegyelem, hogy Jézust
ismerem; Mindig áldom hű Megváltóm… Ahogy az énekek egykori szerzői, úgy mi is
kifejezhetjük rajtuk keresztül szorongásainkat és félelmeinket, bűnbánatunkat és
megtérésünket, hálánkat és örömünket. Cantate vasárnapja hetében kérjük Istent, hogy
sokszor és sokáig énekelhessük ezeket az énekeket, amíg egyszer, az üdvösség vonatán
utazva, mi is megérkezünk. Ámen.

„Látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1-4; 26-27; 1,31-2,4a)

A Húsvét utáni vasárnap Jubilate, az öröm vasárnapja. Igénk azt mutatja meg, hogy az
örömünk első forrása Isten teremtése. Isten a világot jónak teremtette, és örömét lelte a jó
világ teremtésében. Ráadásul, a hetedik napon ő is megpihent, megáldotta és megszentelte a
hetedik napot, ezzel azt különösen az öröm napjává tette. A teremtés Isten örömével indul el,
és Isten örömébe érkezik. Az egyik örömtől a másik öröm felé tart a mi életünk is.

A személyes életünkben is vannak olyan örömeink, amelyekhez újra és újra visszatérhetünk,
és nehezebb időszakainkban erőt meríthetünk belőle. Ilyen élmény mindnyájunk számára az a
nap, amikor megtanultunk járni, amikor először tettünk meg támasz és kapaszkodás nélkül
néhány lépést. Erre a napra talán egyikünk sem emlékszik, mégis ott van bennünk az éltető
lenyomata. Segíthet megérteni ennek a napnak a jelentőségét, ha mások járni tanulásának
lehetünk tanúi. Nekem megadatott, hogy ott lehettem, amikor a lányunk megtette az első
lépéseit. Kis patak közelében laktunk, amin híd vezetett keresztül, és a hídon szoktunk sétálni,
úgy hogy a kislányom az egyik kezével az én kezemet fogta, a másikkal pedig a híd korlátjába
kapaszkodott. Egyszer elengedte a kezemet, majd elengedte a korlátot is, és kapaszkodás
nélkül tett egy lépést. Ahogy felnézett rám, az arca csupa öröm és büszkeség volt. Azután tett
még egy lépést, majd egy harmadikat is, és ragyogó tekintettel ismét felnézett rám. Egészen
biztos vagyok benne, hogy erre nem csak én emlékszem, hanem ő is vissza tud térni ehhez az
élményhez, és örömet tud meríteni belőle.

Egy másik élményemre magam is emlékszem: hat éves lehettem, amikor biciklizi tanultam.
Nagyon vágytam arra, hogy biciklizzek, a mozgás számomra a szabadságot jelentette, és
nagyon igyekeztem is, hogy megtanuljam. Nem ment könnyen. Egyrészt ügyetlen voltam,
másrészt egy hozzám képest igen nagy, felnőtt biciklivel próbálkozhattam, amin alig értem el
egyszerre a pedált és a kormányt. Nem tudtam a biciklivel elindulni, ezért egy kis lejtő
tetejéről gurultam le, és így próbáltam egyensúlyozni. Eleinte nem tudtam magamtól
megállni, hanem az árokban végeztem, ötször, tízszer, talán tizenötször is. A tizenhatodik
alkalommal esés nélkül meg tudtam állni. Óriási öröm volt, ma is elmosolyodom, ha az
eszembe jut.

Ismerek egy valamikor tizenéves lányt, aki kilencedikes korában kezdett el angolul tanulni.
Az angol nyelv elvarázsolta, egyre komolyabban foglalkozott vele, végül szinte minden
szabadidejét az angolra fordította, csak saját maga, az iskolán kívül minden külső segítség
nélkül. Az érettségi évében elindult az OKTV-n, és megnyerte az angol versenyt. Ma is
csillog a szeme, amikor ez az eszébe jut.

Mindannyiunk életében ott vannak az Isten-adta örömök, amelyekhez visszatérhetünk, és
amelyekből meríthetünk. De ne csak hátra nézzünk, hanem nézzünk előre is. Húsvét után
három héttel újra friss bennünk az a tudás, hogy amikor a Teremtő Isten feltámasztotta a
halottak közül a Názáreti Jézust, akkor megkezdte a világ újjáteremtését is. Olyan világban
élünk, amely magában hordozza az új teremtés csíráit. Ezekben megérezhetünk valamit abból,
hogy mi az az öröm, ami felé tartunk. Sokféleképpen ki lehet fejezni ezt az örömet, számomra
nagyon kedves Pilinszky János költő néhány mondata, amelyekben ezt az örömöt a fűben, fák
alatt megterített asztalhoz hasonlítja, amelyet mindnyájan körül ülhetünk, és ahol nincs első,
és nincs utolsó vendég. Efelé tartunk mindannyian. Ezért adunk most hálát a spirituálé
szavaival is: olyan örömet, mint a forrás, olyan örömet kaptam tőled, Istenem! Ámen.

„Ne féljetek!” (Mk 16,1-8)

Mai istentiszteletünkön három igéből is megkaptuk ugyanazt az üzenetet. A 30. zsoltárban
Dávid hálát ad azért, hogy az Úr megmentette az életét, és elvette szorongását és félelmét:
„este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás”. A Jelenések könyvének elején János
elmondja, hogy találkozott a Feltámadott Úrral, akinek a hangja olyan, „mint nagy vizek
zúgása”, a tekintete pedig „mint amikor a nap teljes erejével fénylik”. Ez az Úr így szólította
meg: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő, halott voltam, de íme, élek…”. Márk
evangélista tudósításában pedig látjuk a fehérbe öltözött ifjút, aki így szólítja meg a Jézus
holttestét kereső asszonyokat: „Ne féljetek!”

Erről az üzenetről háromféle dimenzióban fogunk ma reggel együtt gondolkodni: ne féljetek
Istentől, ne féljetek a másik embertől, és, végül, ne féljetek önmagatoktól, a belétek rejtett jó
lehetőségektől sem!

Ne féljetek Istentől! Akkor sem, ha az iskolánk jelmondata szerint „A bölcsesség kezdete az
Úrnak félelme…”! Ezt a jelmondatot több mint 120 éve választották iskolaépítő eleink, és
rosszul öregedett: azóta sokat változott az istenképünk. Akkoriban könnyebben hihető volt,
hogy Isten félelmetes, és tartani kell a haragjától. Azóta, főleg a pusztító háborúk tapasztalata
nyomán, megszületett az a felismerés, hogy az ember a félelmetes, ő hajlik a pusztító
gonoszra. Annak is már több mint száz éve, hogy Babits Mihály leírta ezeket a sorokat: „Ő
nem az a véres Isten, az a véres Isten nincsen. Kard ha csörren, vér ha csobban, csak az ember
vétkes abban.” Hatnak ezek a tapasztalatok és reflexiók, és, Istent, joggal, nem félelmetes
Istennek képzeljük el. Segíthetnek persze a jelmondatunk bevett magyarázatai: Isten félelme
nem azt jelenti, hogy féljünk Istentől, hanem azt, hogy féljük Istent, ez pedig azt jelenti, hogy
tiszteljük Istent – mégis jó lenne, ha az Istennel való kapcsolatunkból a félelemre való utalás
is eltűnne. Erre is biztatnak mai igéink.

Ne féljetek a másik embertől! Jézus feltámadásának elbeszélésében is ott vannak a félelmet
keltő tárgyak: a sírboltot elzáró hatalmas kő, és az őrt álló katonák kezében a dárdák. Mind
azt üzenik: nem merj közel jönni, ne merd megpróbálni, úgyse sikerül! És, mégis: a kő
elmozdult a helyéről, a dárdák a földre hullottak, a katonák elmenekültek! Márk arról tudósít,
hogy a Jézus testét kereső asszonyok még ezután is féltek, és nem mertek elmondani senkinek
semmit. Ez a félelem később mégis eltűnt, hiszen, az elbeszélésen keresztül, mi is látjuk az
üres sírt! A szív, az értelem, és a nyelv béklyói lehullhatnak, a félelem elveszíti a hatalmát –
emberekkel szemben is.

Végül: ne féljetek önmagatoktól, az Isten által belétek teremtett jó lehetőségektől! Isten
örömteli, teremtő életre hívott el benneteket, és megadta hozzá a képességeiteket és a belső
indításokat is. Elfogadjátok-e tőle ezeket? Vállaljátok-e, amire képesek vagytok, és készek
vagytok-e a képességeiteket készségekké csiszolni, gyakorlattá, életúttá formálni? Hallgattok-
e a belső hangra, vagy a társaitokon keresztül megszólaló külső hívásra? Ha nem ijedtek meg
attól az úttól, ami előttetek áll, akkor Isten jó akarata teljesülhet bennetek és általatok.

Mindezt az az Isten kezdte el bennetek és majd juttatja célba is, akiről így is olvasunk a
Bibliában: az Isten szeretet – a teljes szeretet pedig kiűzi a félelmet! Lehessünk Isten
gyermekei mi is! Ámen.

Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! (Lk 23,46)

Jézus szenvedése történetének végig követése után felmerül bennünk a kérdés: hogyan
viselhette el Jézus a kereszthalálig tartó utat? Két rövid mondattal válaszolhatunk erre a
kérdésre: ismerte az embert, és ismerte az ő mennyei Atyját. Tudta, hogy mit várhat az
embertől, és azt is tudta, hogy mit várhat a megtartó Istentől. Nem lepte meg az emberi
gonoszság, és belekapaszkodott a határtalan isteni jóságba.

A kereszt felé tartó Jézus gyakran elbizonytalanodott volna, ha valószerűtlen dolgokat
feltételezett volna az emberről. Ha nem tudja, hogy az egyik tanítványa képes lesz az árulásra,
a másik tanítványa pedig félelmében le fogja tagadni, hogy ismerte őt, talán megrendül, és
elveszíti az egyensúlyát, amikor ezek a dolgok megtörténnek. Ha nem nézi ki a főpapokból,
hogy hamis tanúkat fognak vele szemben fölsorakoztatni, ha nem nézi ki Pilátusból, hogy az
nem fog majd törekedni az igazságos ítéletre, talán összetörik ennyi gonoszság láttán. De nem
tört össze, hanem olyan volt az arca velük szemben, mint a kovakő, mint a szürke sziklafal.
Nem védekezett, nem magyarázkodott, nem kért kegyelmet, hanem szembefordult az
aljasságukkal és a gyűlöletükkel.

Ennél is fontosabb, hogy ismerte az ő mennyei Atyját, és tudta, hogy benne határtalanul
megbízhat. Az ő Atyjának a szeretetében élt, és tudta, hogy semmi, még a halál sem
választhatja el őt ettől a szeretettől. Nem tudhatjuk pontosan, hogy Jézus mennyire látta előre
a szenvedésének a részleteit, de azt tudhatjuk, hogy mindent le tudott tenni a mennyei Atyja
kezébe, akár ismeretlenül is. Bátorította erre népe, Izrael története. Bátorították erre a saját
személyes tapasztalatai. Soha nem felejtette el, hogy Atyja őt a Jordán partján, Keresztelő
János jelenlétében, szeretett fiának nevezte. Nem felejtette el, hogy a pusztában, amikor
megkísértette az ördög, mellé állt, és segítette. Nem felejtette el, hogy felhatalmazta őt a
gyógyításra és az igazmondásra. Végül azt sem felejtette el, hogy közvetlenül az elfogatása
előtt, amikor Jézus nagyon félt, és Atyjához kiáltott, ő mellé állt, és erősítette. Mindez elég
bátorítás volt ahhoz, hogy előre tudjon haladni a szenvedés útján, és a halál küszöbén ki tudja
mondani: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.

Mi is törekedhetünk arra, hogy egyre jobban megismerhessük az embert, saját magunkat is, és
egyre jobban megismerhessük a mi mennyei Atyánkat. Ha felvesszük a keresztünket, tudjuk
magunkat rábízni Atyánkra is. Tegyük az ő kezébe magunkat és minden bajunkat és
félelmünket, és várjuk tőle, hogy tartson meg bennünket. Ámen.

„…nem tekintette zsákmánynak…” (Fil 2,5-11)

Virágvasárnapi igénk azt segít megérteni, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a jó
hatalmat és a rossz hatalmat. A jó hatalom épít, gyógyít és felemel, a rossz hatalom pedig
rombol, pusztít és megaláz. Jézus gyakorolta a jó hatalmat, és nem élt a rossz hatalommal.
„Megüresítette magát” a rossz hatalomtól, ahogyan igénk gyönyörűen kifejezi.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, áradt belőle a jó hatalom. Az emberek Dávid fiaként,
uralkodóként üdvözölték, és úgy is viselkedett, mint egy uralkodó. A következő napokban
gyakran beszélt nyilvánosan, és az őt hallgató sokaság örömmel mondta, hogy hatalommal
tanít, nem úgy, mint az írástudók. Többször próbálták provokálni, zavarba hozni, de mindig
úgy válaszolt, hogy az ellenfeleinek el kellett hallgatni. Ahogyan korábban betegeket
gyógyított, vagy megszállott emberekből ördögöket űzött ki, úgy ezekben a napokban
szavaival erősítette a biztonságra és igazságra vágyó embereket.

Amikor viszont eljött az óra, hogy az önkéntes szenvedés útjára lépjen, és betöltse a
küldetését, nem élt az isteni hatalmával, hogy leverje az ellenfeleit. Kérhettem volna az én
mennyei Atyámat, mondta elfogatása előtt, hogy küldjön egy légiónyi angyalt a segítségemre,
és ők megszabadítottak volna minden ellenségemtől – de nem kérte erre az Atyát. Megtehette
volna, de nem tette. Így történt, hogy Jézus nem gyakorolta a rossz hatalmat, hogy
megüresítette magát ettől a lehetőségtől.

Megtehetném, de mégsem teszem – ezt kell gyakorolnunk nekünk is. Megtehetném, hogy
mondok valami rosszat a másikról, és ezzel ártok neki, magamnak meg talán még
népszerűséget is szerzek a barátaim előtt, de mégsem teszem meg. Megtehetném, hogy
kilövöm a rakétámat, de mégsem teszem meg – és nem gyilkolok meg harminc virágvasárnapi
istentiszteletre igyekvő embert és nem sebesítek meg még száz másikat. Megtehetném, hogy
elveszem a másikét – a tízóraiját, a telefonját, az állását, a házastársát, a becsületét, de
mégsem teszem meg. Ha nem teszem meg, Jézust követem.

Kétféleképpen is lehet tehát Jézust követni, hozzá hasonulni, ahogyan arra Pál apostol a
Filippi gyülekezet tagjait is kérte. Követni abban, hogy megteszem a jót, amihez Istentől
hatalmat kaptam, és követni abban is, hogy nem teszem meg a rosszat, ami hatalmamba állna.
Adja Isten, hogy mindkét úton követhessük Jézust. Ámen.

„Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (1Móz 22,1-14)

A történet arról, hogy Ábrahám kis híján feláldozta a fiát, Izsákot, mert azt hitte, hogy ezt kéri
tőle az Úr, a legnehezebb bibliai történtek közül való, amelynek hosszú árnyéka van. A
hosszú árnyékon azt értem, hogy mind a zsidó írásmagyarázat fő vonala, mint a későbbi
keresztény értelmezés főárama megegyezik abban, hogy igaza volt Ábrahámnak abban, hogy
feláldozta volna a fiát, és így tudta ő meggyőzni az ő Urát a feltétlen engedelmességéről.
Ahogyan Jakab apostol is írja, Ábrahámnak a cselekedeteiből lett teljessé a hite, és a
cselekedet, amit itt megnevez, az, hogy fiát, Izsákot, áldozatul ajánlotta fel (Jak 2,20-22).

Ennek a történetnek az értelmezésekor hagyományosan mindig csak Ábrahámra nézünk, és
nem figyelünk a másik két érintett családtagra, sem az anyára, Sárára, sem a fiúra, Izsákra. A
történetben arról sincs szó, hogy Ábrahám mondott volna valamit Sárának, mielőtt elindultak,
és arról sem, hogy mondott volna neki valamit, amikor hazaértek. Mintha a fiúnak nem is
lenne anyja. Izsák is nagyon passzív szereplő: engedelmesen követi apját a hosszú úton, s
csak amikor már végképp nem értette, hogy mit fognak feláldozni, kérdezte meg az apját,
majd el is fogadta a választ: Isten majd gondoskodik az áldozati bárányról, fiam.

Nem tudom, hogy el tudjuk-e képzelni azt a pillanatot, amikor Ábrahám felemelte a kést,
hogy megölje a fiát. De akár el tudjuk képzelni, akár nem, abban biztosak lehetünk, hogy
Izsák ezt sohasem felejtette el. Talán ennek a szörnyű élmények is szerepe lehet abban, hogy
később inkább visszahúzódó, csendes életet élt, és iker-fiai rivalizálását sem tudta bölcs és
határozott apaként mederben tartani: a kisebb fia csaló lett, a nagyobb pedig ezért halálosan
megharagudott az öccsére. Amikor Izsáknak apaként helyt kellett volna állnia, talán még idős
emberként is azzal küzdött, hogy megértse, hogy mi vehette rá az apját arra, hogy meg akarta
gyilkolni őt.

Az ősi vallásokban mindenütt szerepet kap az istenség iránti feltétel nélküli engedelmesség és
az áldozat, nem kivétel ez alól a zsidóság és a belőle kinövő kereszténység sem. A főáramú
értelmezéseken tehát nem kell csodálkoznunk, ahogy azon sem, hogy egy ilyen történetben
árnyékban marad Sára is és Izsák is. Annál több figyelmet érdemel, hogy már az Ószövetség
prófétái is kimondták, hogy az Úr szeretetet kíván, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem
égőáldozatot (Hós 6,6). A prófétát is követve, de leginkább a mennyei Atya lényének a
lényegét megmutatva, Jézus így szól: tanuljátok meg Istentől, hogy ő irgalmasságot akar, nem
áldozatot! Jézus hitétől idegen az az Isten, aki vak engedelmességet kíván. Az ő mennyei
Atyja nem vesz rá senkit arra, hogy áldozza fel az egyetlen fiát, aki, ha mégis életben marad,
egész életében hordozni fogja ennek a traumának a terhét. Jézus inkább önmagát adja oda
áldozatul, hogy nekünk ne kelljen feláldoznunk sem egymást, sem magunkat.

A zsidó és keresztény értelmezések fővonala mellett már régen megjelent a történetnek egy
alternatív értelmezése is: eszerint Ábrahám nem megállta, hanem elbukta a próbát. Tudnia
kellett volna, hogy Isten nem kérheti tőle fia föláldozását, vissza kellett volna kérdeznie: jól
értelek, Uram? Valóban ezt akarod? Ábrahám bukása legyen számunkra intő példa, ha valami
azt súgná bennünk, hogy az irgalmas Isten valami kegyetlenségre szeretne rá venni minket. A
kegyetlenség forrása mindig az ember, soha nem Isten. Járjuk addig az önismeret nehéz útját,
és keressük addig Isten igaz ismeretét, amíg biztonsággal meg tudjuk különböztetni – a talán
sérült – egónk kegyetlen kívánságait Isten életet mentő, életet gazdagító akaratától! Ámen.

„…hozzád való hűségem nem szűnik meg…” (Ézs 54,4-8;10)

Két héttel ezelőtt is Ézsaiás próféta könyvéből kaptunk igét, a könyv elejéről. Az az ige az ÚR
és Izrael népe kapcsolatát a szőlősgazda és a szőlőskert kapcsolatához hasonlította. A
szőlősgazda nevében beszélt, aki elmondta, hogy ő mindent megtett azért, hogy jó gyümölcs
teremjen a szőlőjében, de csak vadszőlőt és gyomot termett. A gazda haragra gerjedt, és
megfenyegette a kertet, hogy magára fogja hagyni, hagyja majd, hogy elpusztuljon. A
prófécia végén a próféta feloldotta ezt a hasonlatot, és kimondta, hogy a szőlő Izrael háza,
ahol a törvényesség helyett önkényesség, az igazság helyett pedig gazság uralkodik.

A mai igénk a próféta könyvének második feléből származik. Túl vagyunk egy történelmi-
közösségi válságon, a Babiloni Birodalom pusztító támadásán és a hetven évig tartó fogságon.
Az önkényeseket és a gazembereket elsodorta a háború, a fogságban meghaltak az
elhurcoltak, már csak a fogságban születettek élnek, akik el sem tudják képzelni, hogy mit
jelent az otthon, a szabadság és az ezzel járó felelős élet. Velük akar Izrael Istene új életet, új
fejezetet kezdeni. Nekik olyan ígéretet ad, amely messze túlmutat a két héttel ezelőtt hallott
fenyegetésen. Nem felejti el, amit mondott: „túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem
előled arcomat…”. De hozzátesz egy új mondatot: „… örök hűséggel irgalmazok neked…”.

Két héttel ezelőtt emberi tapasztalatok alapján akartuk megérteni, hogy mit érezhet Isten,
amikor hűtlenné lesz hozzá, akit szeret. Most is megpróbálunk az emberi tapasztalatokhoz
fordulni, de sokkal nehezebb dolgunk van. Ha valaki, akiben megbízok, és akit szeretek,
elfordul tőlem, kétféleképpen válaszolhatok: vagy én is elfordulok tőle, és megszűnik a
kapcsolatunk, vagy arra kérem, hogy jöjjön vissza hozzám, kezdjük újra a kapcsolatunkat, és
abban reménykedem, hogy a másik megváltozik. Szoktuk ezt második esélynek is nevezni.
Lehet, hogy a másik visszatér, megváltozik, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Az is
lehet, hogy visszatér, de nem változik meg, minden marad a régiben, engem pedig gyilkol a
szomorúság. Ha elég teherbíró vagyok, adhatok neki harmadik esélyt is, aminek megint
ugyanez a kétféle kimenete lehet. Ezt viszont nem tudom a végtelenségig csinálni,
valahányadik kudarcos kísérlet után elfogy az erőm és a türelmem, bele is roppanhatok. Nem
véletlen, hogy a lélek dolgaival foglalkozó szakemberek óvnak minket attól, hogy második,
harmadik, sokadik esélyt adjunk.

Istennek viszont nincs ilyen határa: ő megígérheti, hogy bármit is teszünk, hűségesen
mellettünk marad. A kérdés az, hogy milyen választ adunk erre az ígéretre?

Kétféle választ adhatunk, az egyik válasz rossz, a másik jó. A rossz válasz úgy szól, hogy, ha
Isten így tesz, akkor bármit megtehetek, nincsen semminek sem következménye! Aki így
válaszol, soha nem próbálta ismerni és szeretni Istent, akkor sem, ha, bármilyen okból,
kereszténynek tartja magát. Az ilyen ember végül elpusztítja magát, és, ha elég sok hatalma
van, elpusztít másokat is maga körül.

A jó válasz úgy szól, hogy ha Isten engem határtalanul szeret, akkor én is megpróbálom
jobban szeretni őt, és tágabb határok között szeretni a másik embert. Nem leszek soha Isten,
nem lesz a szeretetem és a hűségem határtalan. De változhatok, fejlődhetek, lehetek kitartóbb
abban, hogy az én mennyei Atyám kedvét keresem, és abban is, hogy jobban figyelek arra,
hogy az én Atyám, a másik ember Atyja is. Őt is a maga képére teremtette, bízik benne és
sokat vár tőle, én is bízhatok benne jobban, és várhatok tőle többet. Ámen.

„Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” (1Kir 19,1-8)

Illés prófétát azzal a feladattal bízta meg az ÚR, Jézus születése előtt nyolcszáz évvel, hogy
állja az útját annak, hogy a gyengekezű Áháb király és idegenből érkezett gonosz felesége,
Jezabel, erőszakkal elterjessze Izrael népének a körében Baál termékenységisten kultuszát.
Illésnek az volt a dolga, hogy nyilvános kihívásokat intézzen a királlyal szemben, amelyek
során meg tudja mutatni, hogy a termékenységisten tehetetlen bálvány, Izrael Istene viszont
hatalmas úr. A kihívások mindent megmutattak, Jezabel viszont meg akarta gyilkoltatni Illést,
aki megijedt, és elmenekült.

Illés bátor és szívós ember volt, de a megpróbáltatások felőrölték. Halálosan elfáradt, a
pusztában egy bokor alá húzódott, és meg akart halni. Mély, álomtalan álomba merült, és
amikor az angyal először felébresztette, és frissen sült lángossal és hideg vízzel kínálta meg,
talán nem is tudta, hogy hol van, és mi történik vele. Evett, ivott, újra lefeküdt és elaludt. Az
angyal viszont másodszor is felébresztette, újra étellel és itallal kínálta, és biztatta, hogy
készüljön a hosszú útra. Illés erőre kapott, és készen állt a hosszú menetelésre, amivel elérte
Isten hegyét, hogy ott vele újra találkozhassék.

A bibliai angyalok néha különlegesek, szárnyuk és fehér ruhájuk van, máskor úgy néznek ki,
mint a közönséges emberek. Mi is találkozhatunk angyalokkal, Isten küldötteivel, akiket nem
néznénk angyaloknak, de amit mondanak nekünk, vagy tesznek értünk, az angyali küldetésre
vall. Felébreszthetnek, megerősíthetnek, életet és reményt önthetnek belénk. Becsüljük meg
őket, emlékezzünk rájuk, és számítsunk is arra, hogy legközelebb is megszólítatnak
bennünket, amikor minden erőnk elhagy, és szükségünk van rájuk. Ámen.

„Törvényességre várt és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!” (Ézs 5,1-7)

Az érti igazán a mai nehéz igénket, aki tudja, milyen az, ha a barátja elárulja. Az, aki valakit
megszeretett, barátjának tekintett, szívesen töltött vele időt, bízott benne, megosztotta vele a
legmélyebb gondolatait. És egy pontot kiderült, hogy a másik nem viszonozza ezt a
barátságot: kiforgatja a szavait, hátat fordít neki, talán még a többiek előtt is megtámadja,
kigúnyolja. Aki tudja, mi ez, vagy legalább el tudja képzelni, hogy milyen lehet, az érti meg,
hogy mit érezhetett Izrael Istene, amikor rábízta a prófétára ezt az üzenetet.

Isten ugyanis mély személyes kapcsolatra hívta el már Ábrahámot, és a nyomában Izrael
egész népét. Úgy élte meg ezt, mint egy szerelmi kapcsolatot, ahogyan a prófécia is kezdődik:
„Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről”. A próféta elmondja, hogy Isten mindent
megtett a szőlőskertért, felásta, tisztogatta, a legnemesebb szőlőt ültette bele, de a kert rútul
becsapta: csak vadszőlőt, értéktelen gyümölcsöt termett! Isten pedig haragra gerjedt, éppen
úgy, mint az az ember, akit becsap a barátja. Haragjában megfenyegeti a kertet, azaz az ő
népét, és kimondja az ítéletet: törvényesség helyett önkényességet, igazság helyett gazságot
talált a népe életében!

Isten és az ő népe kapcsolatának sokféle leírásával találkozunk a Bibliában, és legalább négy
utat ismerünk, amin Isten elindul, ha hűtlen lesz hozzá a népe. Az első út Isten bosszúja.
Találkozunk ezzel nem csak az Ószövetségben, hanem az Újszövetségben is. Az Újszövetség
legelső iratában, Pál apostol első thesszalonikai levelében az apostol azzal tartja vissza az
üldözött keresztényeket a bosszúállástól, hogy biztosítja őket: bosszút áll majd az Úr értetek.
Megvallom, hogy nekem a hideg futkos a hátamon ettől az isteni választól, de nem
kerülhetem meg a rá mutató bibliai igéket.

A második út szerint nem az Úr maga áll bosszút, hanem egy másik nép által bünteti meg a
saját hűtlen népét. Erre is találunk példát a Bibliában, és ismerünk olyan történelmi
eseményeket is, amelyek ebben a mintában értelmezhetők.

A harmadik út nem kevésbé szörnyű. Ha az elsőt és a másodikat úgy értjük, hogy rá
nehezedik Isten keze a hűtlen népre, a harmadik arról szól, hogy Isten visszahúzza népe fölül
a kezét. „Hagyom, hogy elvaduljon, nem metszik, nem kapálják…” – lássa meg a
haszontalansága, hűtlensége következményeit. Nem menti meg azoktól a bajoktól, amelyeket
ő maga idézett a fejére.

A negyedik út pedig arról beszél, hogy Isten kegyelmes, és megbocsát. Ezzel is találkozunk
már az Ószövetségben is, de különösen Jézus üzenetében lesz erős: ő nem azért jött, hogy
elítélje a bűnösöket, hanem azért, hogy megkeresse és megmentse az elveszetteket.

Sok keresztény csak a negyedik útról hall, és eljuthat ahhoz a hamis biztonsághoz, hogy Isten
úgyis kegyelmes lesz, mindig mindent megbocsát. Ebből a hamis biztonságból megszülethet
az a hamis meggyőződés is, hogy nincs jelentősége, hogy mit teszünk, hiszen nincsen
semminek sem következménye. A kegyelem, akár az Ószövetségben, akár Jézus üzenetében,
nem szabály, hanem ajándék. Nem elvárható, hanem váratlanul rá lehet találni, vagy,
váratlanul meg lehet találtatni általa. Nem szabad azt hinnünk, hogy a rossz tetteinknek nem
lesznek rossz következményei, és Isten első, második vagy harmadik útját már felül is írta a
kegyelem. Amíg ezekre is érzékenyek vagyunk, megtérhetünk és megváltozhatunk. Ámen.

„Uram, látni akarok! (Lk 18,35-43)

A jerikói országút mellett ülő vak koldus gyógyulásának a történtében engem ma nem az
foglalkoztat, hogy hogyan volt képes Jézus visszaadni a vak ember szeme világát. Hanem az,
hogy miért volt a vak ember számára ennyire magától értetődő, hogy látni akar. Hiszen ez
nem természetes. Sokan vannak, akik láthatnának, de inkább azt választják, hogy nem látnak.
Kellemetlen volna számukra, ha látnának. Megzavarná a békéjüket, vagy legalább azt a
néhány egyszerű kijelentésre alapuló világszemléletüket, amit elsajátítottak, és amin belül
érteni vélik a történéseket. Lehet, hogyha a látást választanák, akkor tenniük kellene valamit,
amit nem akarnak megtenni.

Nem látok, nem hallok, nem beszélek. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ebből nem lehet baj –
gondolják sokan. Gyakran viszont kiderül, hogy éppen azért történhettek nagy bajok, azért
alakulhattak ki súlyos válságok, mert sokan a nem látást választották.

A látás választása vagy elutasítása a múltra is vonatkozhat. Néha találkozunk azzal, hogy
közeli családtagok régi eseményekre egészen másképp emlékeznek. Lehet, hogy nem is az
emlékezet működik másképpen, hanem már eleve a látást választotta az egyik, és a nem látást
a másik. Képzeljünk el két testvért, akiknek már nem élnek a szülei, néha találkoznak, és
beszélgetnek a régi időkről. Az egyik testvér azt mondja: emlékszel, amikor anya olyan
csúnyán becsapta apát? A másik csak néz, gondolkodik, de nem tud semmi ilyesmit felidézni,
és azt mondja: dehogy, semmi efféle nem történt, biztosan csak képzelődsz! Lehet, hogy
ugyanott voltak ugyanakkor, aki látni akart, látott, aki nem akart látni, nem látott. Lehet, hogy
a nem látónak olyan eszményített képe volt a szülei kapcsolatáról, hogy abba nem fért bele az,
hogy az egyik szülője becsapja a másikat. Így pedig, hiába szeretné a testvére, nem lesz neki a
társa az emlékezésben. A nem látás választása elkötelezte az egykori szülőképe mellett, és
elszakította a testvérétől, aki nem tudta megbeszélni vele, hogy mit látott.

A látás választásáról van egy drámai élményem, egy távoli közösség távoli történetében. Még
a nyolcvanas években készült egy szovjet film, aminek a címe: Jöjj és lásd! A film megtört
egy sok évtizednyi hallgatást arról, ami a náci Németország támadó háborúja idején történt.
Miután a Szovjetunió legyőzte a nácikat, azt az emlékezetet alakították ki, hogy a háború
elsősorban az orosz népet érintette, a német csapatok orosz területeket pusztítottak el, oroszok
voltak az áldozatok és végül oroszok voltak a győztesek is. Ez az elbeszélés figyelmen kívül
hagyta a nem orosz népeket, az ukránokat, a fehér-oroszokat, a tatárokat és egy sor más
közöséget, akiknek a sorában a náci csapatok talán még nagyobb pusztítást végeztek. A fim
egy kisfiú szemén keresztül mutatja be, hogy milyen lehetett, amikor egy Einsatzgrupp, egy
civileket gyilkoló mozgó vágóhíd egy nap alatt kiirtotta egy fehér-orosz kisváros szinte
minden lakóját. Amiről azelőtt nem lehetett beszélni, nem lehetett látni és persze megmutatni
sem, az most a kisfiú tekintetén keresztül mutatkozott meg.

Bob Dylan amerikai költő és zeneszerző az egyik dalában a kék szemű, szép tekintetű fiúról
énekel, aki különös, gyakran szörnyű dolgokat lát. Végül felteszi a kérdést: „Jaj, mitévő leszel
most, kék szemű? Jaj, mitévő leszel, szép tekintetű?” A költő válasza igen talányos. A dal
végén a költő próféta módjára mutat előre: „És nagy eső, nagy eső, nagy eső, nagy eső, nagy
eső jön, nagy zivatar.” Ilyenkor el akarhatunk rejtőzködni, ahogyan énekelni is fogjuk: Rejts
most el, a szárnyad alá… Ámen.

Amelyik mag a jó földbe esett, „százszoros termést hozott”. (Lk 8,4-8)

A jól ismert példázat a magvetőről és a termést hozó magokról Jézusnak az egyik leginkább
derűlátó, leginkább optimista példabeszéde. Arról szól, hogy Isten igéjének semmi sem tudja
az útját állni. Isten helyes ismerete terjed. Egyre többen megismerik a mennyei Atyát, akinek
a legfontosabb tulajdonsága az irgalma, az, hogy nem kéri számon a bűnt, hogy elengedi az
adósságot, és nem ítéli halálra, kárhozatra a bűnös embert. Jézus korában a mennyei Atyának
ez a képe sok ember számára új és meglepő volt, istenfélő zsidóknak és sokféle vallást követő
pogányoknak egyaránt. Azok a magok, amelyek jó földbe hullanak, százszoros termést
hoznak, a termés sokszorosan felülmúlja az elvetett magok számát.

Ez a példázat fő üzenete, és ehhez képest csak árnyalja a képet, hogy nem minden mag kerül
jó földbe, és ilyen vagy olyan okok miatt nem fog kicsírázni, szárba szökkenni és termést
hozni. A három kép, amelyeket Jézus megmutat, utalhat bennünk lévő személyes akadályra is,
és utalhat körülöttünk lévő, mondjuk így, strukturális akadályra is.
A keményre taposott útfélre hulló magok beleütközhetnek az én szívem keménységébe. Lehet
bennem olyan elhatározás, hogy Isten igéjére nem figyelek, távol tartom magamtól, nem
engedem meg, hogy kicsírázzon bennem. De lehetnek ilyen kemények a körülmények is. Egy
diktatúra, vagy súlyosan tekintélyelvű politikai rendszer egyenesen megtilthatja Isten igéjének
a terjesztését. Érdekes tapasztalat, hogy gyakran ilyen helyzetekben is terjed Isten igéje, és
termést is hoz. Jézus képének világában, a különböző talajokra figyelve, sokat mondó, hogy a
diktatúrákban földalatti egyházak, közösségek születhetnek meg, amelyek a legnagyobb
titokban ápolják az ige magját, hogy, amikor ez lehetséges lesz, a felszínre, a nyilvánosság
világába emelkedjenek.

A második kép sokkal rafináltabb helyzetre utal. A sziklák közé esett mag a sziklán vékony
termőrétegre találhat, abban hamar ki is csírázik, fejlődésnek indul. Mivel azonban a szikla
miatt nem tud mély gyökeret ereszteni, mégsem lesz életképes, és el fog pusztulni.
Személyesen ez a kép a könnyen lelkesedő emberekre utal, akiknek azonnal megtetszik Isten
igéje is, de nincs mélységük, és nem tudják fenntartani a lelkesedésüket, az érdeklődésüket
sem. A környezetben pedig arra a helyzetre mutat, amikor kereszténynek lenni előnnyel,
haszonnal járhat, és sokan csatlakoznak érvényesülési vágyból, vagy képmutatóan. Amint a
helyzet változik, a kereszténység társadalmi vagy politikai megítélése az ellenkezőjére fordul,
ezek az emberek el fognak tűnni.

A harmadik kép szerint a mag jó földbe hullik, de van ott mellette más is, tövis, gaz és gyom.
Ezek mindig gyorsabban fejlődnek és szívósabbak, mint a jó növények. Személyesen a
vágyakat jelképezik, amelyektől nem tudjuk időben megtisztítani magunkat, és el fogják
fojtani bennünk Isten igéjének a veteményét. A környezetünkben pedig azt a világot mutatják
be, aminek évtizedek óta itt Magyarországon is a részei vagyunk, a reklámok világát, a
kívánságokat és az igényeket nagyon tudatosan és szívósan felkeltő igyekezetnek a világát,
amely belénk akarja beszélni, hogy erre is szükségünk van, és arra is szükségünk van. Okos
eszközökkel a kezünkben nagyon okosan kell élnünk ahhoz, hogy ez a kívülről táplált
vágyakozás ne fojtsa el bennünk Isten üzenetét.

Kérjük Istent, hogy lehessen a szívünk jó földdé, hozzon termést bennünk is az ő magja, és mi
is adhassunk hozzá valamit ahhoz, hogy, olyan sokféle akadállyal szemben is, terjedjen a
világon Isten jó híre. Ámen.

„Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.” (Mt 20,1-16)

A szőlőmunkások példázata olyan helyzetet érintett, amit Jézus korának az emberei jól
ismertek: a tömeges eladósodás, az elszegényedés és a kiszolgáltatottság állapotát. Ennek a
rossz folyamatnak a fő oka Heródes Antipász, Galilea negyedes fejedelme volt. A fejedelem
Rómában nevelkedett, megirigyelte a római előkelők gazdagságát, és ő is olyan anyagi
színvonalon akart élni, mint ők. Ezt a kistermelők, a földművesek, a halászok és az iparosok
adóiból igyekezett megteremteni. A súlyos adók sokakat adósságcsapdába kergettek, a hitelek
fejében el kellett adniuk a földjüket vagy az eszközeiket, és arra kényszerültek, hogy
napszámosként dolgozzanak mások birtokán. Sokan mentek ki reggelente a piactérre, abban a
reményben, hogy munkát fognak kapni, és estére valamit hazavihetnek a családjuknak. Ez a
reményük néha teljesült, máskor nem: idegölő bizonytalanságban élték az életüket.

A példázatbeli szőlősgazda tisztességes bért kínált az egy napi kemény munkáért: egy dénárt.
Ha egy munkás egy év alatt kétszáz ezüstdénárt keresett, szerényen el tudta tartani a családját.
Örülhettek, akik ezért a bérért már a nap elején munkába állhattak. Akiket reggel nem
szólítottak meg, csak később, három óra múlva, hat óra múlva, vagy akár csak tizenegy óra
múlva hívták el őket dolgozni, azok először a kilátástalanság érzésével küszködtek, majd a
szorongásuk örömre fordult. Szívesen cseréltek volna azokkal, akik már kora reggeltől fogva
biztonságban érezték magukat, de nem tehették. Ez nem rajtuk múlott, nem ők döntöttek a
sorsukról.

Ismerhették ezt a helyzetet azok a munkások is, akik már reggeltől fogva dolgozhattak, és
ezért is különös, hogy a bér kifizetésekor az egyik munkás, aki reggel óta dolgozott, panaszt
tett a szőlőskert tulajdonosának: „ezek az utolsók egyetlen órát dolgoztak, és egyenlővé tetted
őket velünk”! Szerinte igazságtalan dolog egy órányi munkáért ugyanazt a bért kapni, mint
egy egész napi munkáért. Vezethette őt is az irigység, de talán még inkább a rövidlátás: csak
arra figyelt, hogy amíg ő a szőlőben dolgozott, a másik nem volt ott vele. Ennyit akart
észrevenni a másik ember életéből, erre az egy különbségre építette fel azt a panaszt. Joggal
figyelmezteti őt a szőlősgazda: „azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk”? Ne legyél
irigy, ne ítélj egy szűk keresztmetszetben szerzett gyors benyomás alapján hamisan, ne légy
igazságtalan! A figyelmeztetés mindnyájunknak szól, akik hasonlóan érzünk és ítélünk.

A példázatbeli szőlősgazda Jézus mennyei Atyját mutatja be, és azt a módot, ahogyan ő néz
az emberekre. Az Atya nem csak azt látja, hogy a későn felfogadott munkás a nap nagy
részében nem dolgozott, hanem azt is látja, hogy milyen szenvedés volt neki tétlenül számolni
az órákat a piacon. Azt is látja, hogy neki és a családjának ugyanolyan nagy szüksége van a
dénárra, mint a többieknek. És még sok mindent lát, ami ott van a szívében és a
gondolataiban. Isten látását, ahogy másokra és ránk is néz, meg is tanulhatjuk tőle, hogy ne
hozzunk gyors, igazságtalan ítéleteket.

A figyelmeztetés és a tanulás lehetőségére való figyelemfelhívás mellett a példázat harmadik
üzenete: bátorság! Ha úgy gondolod, hogy senki sem figyel fel rád, hogy senkinek sem
kellenek a készségeid, a munkád és a jóakaratod, akkor tudd meg, hogy Isten lát téged. És
nem is csak lát, hanem tesz is érted. Elküldi hozzád azokat az embereit (angyalait ), akik
tőle tanultak látni, akik meg fognak találni, és meg fognak szólítani téged is. Ámen.

„…látták az ő dicsőségét…” (Lk 9,28-36)

A múlt héten azzal a történettel találkoztunk, hogy Jézus lecsendesítette a háborgó tengert.
Arra jutottunk, hogy a feltámadott Jézussal való személyes kapcsolat tapasztalatát vetíthette
vissza az evangélista Jézusnak a szenvedése előtti életébe. Jézus megdicsőülésének a története
is hasonló módon kerülhetett az evangéliumi elbeszélésnek ebbe a korai részébe. Olyan
keresztények élményét foglalja össze, akik szélsőséges veszélyek között tapasztalták meg,
hogy Jézus a teremtő Atya fia, és az ő dicsősége minden baljós árnyon és fenyegető
sötétségen átragyog. Ez a tapasztalat nem csak az első században élő, halálra üldözött
Krisztus-követőket erősíthette, hanem jóval később is lelki támaszt nyújtott. Eszembe jut most
Salkalházi Sára szerzetes nővér, akit zsidó üldözöttek elrejtéséért lőttek agyon a nyilasok
1944 decemberében a Duna-parton. Négy elbújtatott zsidó nővel és a rendháza egyik
hitoktatójával együtt hurcolták el, és mielőtt a sortűz eldördült, Sára nővér a fegyveresek felé
fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett és keresztet vetett. Belső szemével látta
Jézus dicsőségét, nyugodtan halt meg.

Ezt az élményt, a minden rosszon felül emelő minőség és erőforrás tapasztalatát, sokféle
formában megkaphatjuk. Nekem tegnap délután jutott eszembe egy régi élményem.
Megnéztük a „Seholse otthon” című filmet, ami Bob Dylan amerikai énekes fiatal éveiről
szól. Szerepel a filmben egy dal, amit 1984 nyarán hallottam először. Maga a helyzet nagyon
sajátos volt, a pártállam sivatagában összegyűlt Magyarországon a világ evangélikusságának a
képviselete: Budapesten tartotta a hét évenkénti világgyűlését a Lutheránus Világszövetség. A
világgyűlésnek fiatal résztvevői is voltak, akik egy héttel korábban érkeztek, és egy héten át
tanácskoztak, közöttük voltam én is, több teológiai hallgató társammal együtt, a magyar
evangélikus egyház képviselője. Amikor mi befejeztük a munkánkat, és megérkeztek az
egyházi vezetők, egy fogadáson találkoztak az idősebbek és a fiatalabbak. Ezen a fogadáson
állt fel egy amerikai fiú, aki egy szál gitár kíséretével elénekelte Bob Dylan dalát: The Times
They Are A-Changing’. Ott és akkor hallottam ezt a dalt először, mit sem tudva sem a
szerzőről, sem arról a világról, 1963 Amerikájának a zenei világáról, amiben a dal született.
Amit felfogtam és megértettem belőle, attól a földbe gyökerezett a lábam. A mi akkori
pártállami világunkban elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen dal létezik, és ezt el lehet
énekelni egy ilyen eseményen. Idézek belőle egy versszakot, magyarul:

„Gyertek képviselők, És szenátorok, És ne álljátok el A bejáratot; Aki most gátol, Majd eshet
nagyot; Nagy ütközet, Csata dühöng kint. S megreszket máris Az ablakotok, Mert új idők
váltják a régit.”

Ahogyan azóta telt az idő, egyre többet megtudtam Bob Dylanról. Még tegnap délután is
tartott ez a tanulási folyamat. Egyre jobban értem, hogy miért éreztem elemi erejűnek az első
találkozást. Visszatérve Jézusra: hasonló módon ismerhetjük meg őt is. Először talán csak egy
története, vagy példázata ragad meg, amiből azt érezzük, hogy abban Isten dicsősége ragyog.
Azután kíváncsiak leszünk arra, hogy kicsoda ő, és utánajárunk más részleteknek is. Ha elég
sokáig élünk, végül elég gazdag lehet számunkra is az ő képe. Ebben is, abban is látjuk az ő
dicsőségét. Gyógyító, erősítő, megtartó dicsőségét. Ámen.

Jézus ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült… (Mt 8,23-27)

A tenger lecsendesítésének a története korában sok nehézséget okozott a számomra.
Meghatározott az a gondolat, hogy a természet elemeinek parancsoló Jézus alakja az
evangéliumi elbeszélésben bizonyára későbbi korból származó visszavetítés. Máté evangélista
és a kortársai a feltámadott Krisztus közösségéhez tartoztak, és lehettek olyan élményeik,
amelyek Krisztus isteni erejét tükrözték. Ezeket az élményeket, mint számukra nagyon is
valóságosakat, visszavetíthette az evangélista az ember Jézus alakjába. Így áll előttünk az
ember, aki megszenved minden emberi korlátot, egészen az erőszakos halál elviseléséig, néha
mégis isteni hatalommal cselekszik. Furcsának, következetlennek tartottam ezt a Jézus-képet.

Mára viszont az kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon mik lehettek az evangélista és a
kortársai számára azok a tapasztalatok, amelyek szerint Krisztus úr még a természet
életveszélyes elemei felett is? Mit élhettek át, ami olyan, mint amikor Jézus ráparancsol a
szelekre, és azok elcsendesülnek? Átélhetünk-e ilyesmit mi is?

Abban biztosak lehetünk, hogy az evangélisták és a kortársaik nem azt tapasztalták, hogy
Jézus minden rossztól megmenti őket. Nagyon veszélyes korban éltek, ahol az emberek
könnyen bajba kerülhettek, akár csak azért, mert rosszkor voltak rossz helyen. A Krisztus-
követőket, ráadásul, még célzottan üldözték is. Jézus legtöbb tanítványa erőszakos halált halt,
ahogyan igen sok más keresztény ember is.

Aki az ilyen vagy az ehhez hasonló evangéliumi történetekből azt az ígéretet hallja ki, hogy
Jézus, vagy az Atyaisten, minden bajból megment, nagyon könnyen csalódik. A csalódást
pedig követi a kiábrándulás és a hit elveszítése. Hogyan engedhette ezt Isten? Ha ez
megtörténhetett, akkor nincs is Isten!

Ma is sokféle rossz megtörténhet velünk. Ha a hitünket a biztonságunkra és a jólétünkre
alapozzuk, mi is könnyen elveszíthetjük. De, mint láttuk, nem a zavartalan életben hittek az
első keresztények sem. Mit jelenthetett nekik az, hogy Jézus képes lecsendesíteni még a
háborgó tengert is?

Kétféle válaszom van erre a kérdésre. Az első válasz szerint megtörténhet velünk bármi rossz,
de a Jézussal való kapcsolatunkat nem veszíthetjük el. Odakint dühönghet a vihar, idebent
mindet ural a béke és a csend. Érhet súlyos kár, fájdalom vagy gyász, én magam is
belehalhatok valami gonosz dologba, Jézus mégis velem van és uralkodik a hullámok felett.

A második válaszom más természetű. Olyan, ami valami ajándék-szerű élményre alapul, amit
nem szabad természetesnek venni, elvárni, általánosítani, vagy valami magyarázó rendszer
részévé tenni. Megtörténhet, hogy a dolgok szokásos rendje szerint valami nagy bajnak kellett
volna történnie, az mégsem történt meg. Valamibe bele kellett volna halnom, mégis életben
maradtam. Valami nagyon rosszat tettem, aminek fájdalmas következménye kellett volna,
hogy legyen, de a következmény elmaradt. Áthatolhatatlan falra számítottam, a falon mégis
kinyílt egy ajtó, az ajtó mögött pedig elindult egy út, ami új, korábban ismeretlen,
elképzelhetetlenül jó világba vezetett.

Ha ilyen dolog történik velem, akkor az evangéliumok szereplőivel együtt én is felteszem a
kérdést: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Ámen.

„… hogy mindnyájan egyek legyenek…” (Jn 17,20-21)

A tegnapi áhítat vendég igehirdetője, metodista lelkésztestvérem, ennek az igének az alapján
hozta közénk Isten üzenetét. Az ökumenikus imahetekre utalva arról beszélt, hogy a názáreti
Jézus milyen szoros közösséget ápolt az ő mennyei Atyájával. Ez a közösség volt Jézus
természetes közege, mint a hal számára a víz, vagy a madár számára a levegő. Jézus ebben a
közösségben töltődött fel, és az itt kapott erővel fordult a többi ember és a világ sokféle baja
felé. Ezt a közösséget megnyitotta a tanítványai számára is, és rajtuk keresztül minden ember
számára, hogy egységben és szeretetben élhessünk.

Az ige, és az ökumené nagy lehetősége kapcsán eszembe jutott, hogy éppen tegnap volt az
auschwitzi haláltábor felszabadításának a 80. évfordulója is. Vajon az Atya, Jézus és a
tanítványok közössége megnyílik-e az üldözöttek felé is? Ebben a közösségben fenn lehet-e
tartani a zsidó származásuk miatt meggyilkoltak emlékét? A kérdés azért aktuális, mert már
csak nagyon kevesen vannak életben azok közül, akik túlélték a haláltábort, és lassan meg
fognak halni azok is, akik a túlélők gyermekeiként születtek meg. Ők azok, akik a leginkább
tettek azért, hogy a hatszázezer magyar zsidó meggyilkolásának az emléke nem menjen
feledésbe – azért, hogy ilyesmi ezután soha, sehol, senkivel ne történhessen meg.

Magyarországon eddig leginkább a zsidó közösség tagjai emlékeztek a Holokausztra, pedig ez
nem csak az ő ügyük, hanem mindannyiunké. Eszembe jut egy turistaút Észak-Kelet
Magyarországon, ahol az országos kéktúra útvonala átszel egy elhagyott zsidó temetőt. Mint a
vidéki Magyarország olyan sok helyén, ott sem maradt senki az egykori zsidó közöségből, a
sírokat senki sem gondozta, a túra útvonalának a tervezői pedig azt gondolhatták, hogy senkit
sem érint, ha a sírkövek között vezetik az útvonalat. Nem is vettem volna észre én sem
semmit, ha nem láttam volna egy egyszerű fakaput, amit valaki az út fölé emelt. Ekkor álltam
meg, néztem körül, és vettem észre a sírköveket. Ezután közelebbről megnéztem a kaput is, és
felfedeztem rajta a zsidó szervezet nevét, aki a kaput, emlékeztetőül, a temetőn átmenő
turistaút fölé állította. Nem neki kellett volna emlékezni, hanem a helyi hatóságoknak – hiszen
az egykor ott élő zsidók magyar állampolgárok voltak, akiket a magyar hatóságok
közreműködésével vittek el és gyilkoltak meg.

Eszembe jutnak a botlatókövek is. Egy német képzőművész találta ki a botlatókövet, a 10 cm
élű réz kockát, aminek az egyik lapjára ráírják a ház egykori zsidó lakójának a nevét, születési
évét és halálának dátumát, és elhelyezik a háza előtt a járdába süllyesztve. Aki arra jár,
megbotolhat benne, a lába elé néz, és emlékszik az egykori lakóra, akit a zsidó származása
miatt öltek meg. Németországban ezeket a botlatóköveket a német hatóságok, vagy a környék
német lakói helyezik el. Magyarországon, az eddig nem egészen ezer botlatókövet a zsidó
szervezetek helyezték el. A németországi botlatókő néhány milliméterrel kiemelkedik a
járdából, meg lehet benne botlani – a magyarországi botlatókő tapintatosan el van süllyesztve,
csak az veszi észre, aki kifejezetten keresi. Fognak-e nálunk magyarok emlékezni arra, hogy
mi történt a zsidó származású magyar honfitársaikkal, 1941 és 1945 között?

A Fasorba is sok zsidó származású diák járt, szélesebb körben csak egy valakinek a sorsát
ismerjük, egy világhírű túlélőét. 1938-ban érettségizett, behívták a munkaszolgálatba, és 1944
novemberében a századát felsorakoztatták a Nyugati pályaudvaron, hogy Nyugat-
Magyarországra vigyék őket. Ha felszáll a vonatra, talán majd őt is agyonverik, mint néhány héttel később Szerb Antalt. Az egykori diák viszont körülnézett, és egy alkalmas pillanatban
kilépett a pályaudvarról, levette a sárga csillagos kabátját, és elsétált a Nagykörúton a Mária
utcáig, ahol a jezsuita szerzetesek elrejtették. Ha nem kapott volna később Nobel-díjat, talán
az ő történetét sem ismernénk.

Jézus azért imádkozott, hogy az egy vérből teremtett emberiség tagjai egyek legyenek.
Legyünk egyek az emlékezetben is, és legyen a közös emlékezés erőforrásunk arra, hogy
együtt ellenállhassunk a gonosznak. Ámen.

Hiszed-e ezt? (Jn 11,17-27)

Lázár feltámasztásának története felejthetetlen szerepet kapott a világirodalom egyik
legfontosabb regényében. Dosztojevszkij, aki maga is volt halálra ítélt és fegyenc, ismerte a
lelkiismeretfurdalást és a kétségbeesést, Bűn és bűnhődés című regényében Jézusnak ezzel a
kérdésével szembesíti a gyilkos Raszkolnyikovot. A kérdést, hogy hiszel-e Lázár
feltámasztásában, Szonja teszi fel Raszkolnyikovnak, aki nagyon szereti és félti őt.
Raszkolnyikov azzal vívódik, hogy beismerje-e a bűnét, és elfogadja-e az érte járó büntetést, a
hosszú szibériai raboskodást. Szonja kérdése felcsillantja előtte a reményt: ahogyan Jézus
feltámasztotta Lázárt a halálból, neki is új életet adhat a gyilkosság után is és a
fegyházbüntetés ellenére is. Beismeri bűnét, Szonja pedig elkíséri őt messze Szibériába,
letelepszik a fegyház melletti városkában, hogy látogathassa Raszkolnyikovot, amikor pedig
letelik a büntetése, együtt jöhessenek vissza Szentpétervárra.

Lázár feltámasztásának a története, és a benne foglalt kérdés, hiszed-e ezt, az idei ökumenikus
imahét vezérigéje. Azért esett erre az igére a választás, mert idén éppen 1700 éve, hogy a
keresztények összegyűltek a niceai zsinaton, hogy döntsenek annak a kornak a sok vitát
kiváltó kérdésében, hogy vajon hogyan lett a názáreti Jézus Isten Fia. Az egyik vélemény
szerint Jézus embernek született, és a mennyei Atya iránti engedelmessége
következményeként a Teremtő Isten feltámasztotta a halottak közül, és fiává fogadta. A másik
vélemény szerint Jézus már eleve Isten, az Atyával együtt a világ teremtésében is részt vett. A
zsinat a második véleményt fogadta el helyes tanításnak, onnantól fogva a világon minden
keresztényt összeköt az a hit, hogy Jézus kezdettől fogva Isten. Ez a hit az alapja a
keresztények egységének, az idei kerek évforduló alkalmából ezt a hitet emeljük ki.

Az 1700 esztendő sok elgondolkoztató tapasztalattal is megajándékozott bennünket. Kiderült,
hogy a közös hit megvallása nem mindig elégséges alap a szeretetteljes testvéri
kapcsolatokhoz. A niceai zsinat döntésén alapuló hitvallásnak később megszületett egy két
szócskával kiegészített, nyugati változata, ami, más okok mellett, 1054-ben a nyugati és a
keleti egyház kettészakadásához is vezetett. Később mindkét oldalon találkozunk véres
testvérháborúkkal is, egészen máig. A közös hit megvallása tehát csak akkor vezet békéhez és
egymás elfogadásához, ha a hitvallás szavaival eljutunk egészen Jézusig. Ha ismerjük Jézust,
aki reménytelen helyzetekből szabadíthat ki bennünket, és új élettel ajándékozhat meg, akkor
az életünket betöltheti a tőle kapott öröm és az iránta érzett hála. Akkor nem marad bennünk
sem hely, sem akarat az ellenségeskedésre. Akkor a hitünk megtermi a testvéri szeretet jó
gyümölcseit.

Hiszed-e Lázár feltámasztását? Ez az egyik legnehezebb kérdés. Nagyon nehéz hinni, hogy
Jézus vissza tudja adni a halott Lázárnak az életét. Aki ezt mégis hiszi, annak a számára új,
áldott utak nyílhatnak meg. Ámen.

„…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával…” (Róm
12,1-5)

A mai napon éppen 150 éve, hogy megszületett Albert Schweitzer. Élő példája Pál apostol
kérésének, megmutatja, hogyan lehet a világ kényszereinek nemet mondani, és megújult
értelemmel Isten akarata szerint élni.

Lelkészcsaládban nevelkedett, ahonnan két szenvedélyt hozott magával: a teológia iránti és a
Johann Sebastian Bach iránti érdeklődést. Teológiát tanult és Bach-kutató, valamint
orgonaművész lett, mindkét hivatását nagyon magas szinten művelte. Teológusként megírta a
Jézus élete kutatás első száz évének a történetét, ami meglepő eredményt hozott: ebben az
úttörő, és nem veszélytelen kutatásban minden teológus a saját arcát pillantotta meg Jézus
arcában. Orgonaművészként pedig az volt a véleménye, hogy Bach lassabban játszott, mint
azt a 19. század divatja diktálta, a muzsikája méltóságát a lassú játék fejezheti ki.

Ez a két terület elegendő örömet adott volna számára egy hosszú élet során, de nem állt meg
itt, hanem, Pál apostolra is hallgatva, tovább lépett. Egyre inkább foglalkoztatta, hogy a
gyarmatosító európai hatalmak nagyon sokat vesznek el az afrikai népektől, úgy, hogy közben
nagyon keveset adnak nekik vissza. Az ő korában Afrikában gyakran gyógyítás nélkül
maradtak a betegek. Schweitzer elhatározta, hogy orvos lesz, Afrikába költözik, kórházat
alapít, és gyógyítóként törleszt valamit az európaiak adósságából. 37 évesen orvosi diplomát
szerzett, 38 évesen pedig a francia gyarmat Gabonba költözött, ahol Lambarénében
hozzálátott a kórház megszervezéséhez.

Az első világháború idején – francia területen, német lévén – internálták, de később az
építkezést folytatta, évtizedeken át gyógyított, a gyógyítás költségeit pedig Európában és
Amerikában tartott előadások és koncertek díjából igyekezett fedezni. A gyógyítás során
kialakult életfilozófiájának alaptétele ez: minden élet egyformán fontos, és ahogyan
ragaszkodunk a saját életünkhöz, úgy tiszteljük, feltétel nélkül, a mások életét is.

A második világháború után felemelte a szavát az atombomba fejlesztését célzó kísérletekkel
szemben. Ebben fontos társra talált Albert Einstein személyében, kettejük hangja messzire
hallatszott.

Albert Schweitzer 90 éves koráig élt. Halála után a széles körben bemutatott svéd vígjáték, a
Picasso kalandjai is ápolta az emlékét. Jézus követője, Pál apostol tanítványa, messzire
világító életű ember – világítson nekünk is, inspiráljon minket is. Ámen.

(Sok)mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg (1Thessz 5,12-23)

A hosszú szakaszt azért választottam a mai istentiszteletre, mert tartalmazza azt a rövid
mondatot, amit a bibliaolvasó Útmutatónk szerkesztői 2025 évi igéjévé választottak: mindent
vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg.

Pál apostol első thesszalonikai levele az Újszövetség legelőször született, legrégibb irata.
Megírásakor még éltek olyan Krisztus-követők, akik személyesen találkoztak a názáreti
Jézussal. Ebben a korai levélben az apostol nagyon vonzó közösség képét vázolja fel: élhettek
egymással a tisztelet és megbecsülés szellemében, békességben. Ki nem szeretne olyan
közösség tagja lenni, ahol még az intés is türelemmel történik, ahol a bátortalanokat biztatják,
és az erőtleneket felkarolják? Ahol senki sem fizet a gonoszért gonosszal, hanem a gonosz
egyszerűen eltűnik? Ilyen közösségi életre hív, Jézus nevében, Pál apostol.

A szakaszunk utolsó mondata az apostol áldása: a békesség Istene teljes épségben őrizzen
meg benneteket Jézus Krisztus eljövetelére. Abban az időben a Krisztus-követők közelre
várták Jézus visszajövetelét. Kétezer év telt el, és Jézus még mindig nem tért vissza. Nem is
találgatjuk, hogy mikor fog visszatérni. Van-e értelme számunkra ennek az áldásnak? Talán
igen, ha az előttünk álló időt szorosan magunkra vonatkoztatjuk: amíg az én életem tart, addig
őrizzen meg engem a békesség Istene. Ha rövid ideig, ha hosszabb ideig, de amíg
várakozhatok, tartson meg engem feddhetetlenül. Hadd formálja az én életemet is az áldás.

Most pedig nézzük meg a hosszú szakasznak azt a rövid mondatát, ami az egész évben minket
is vezető igévé lehet: mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg. Hogy eljussak a
„mindenhez”, kíváncsinak kell lennem, át kell lépni a határaimat. Ki tehet erre képessé? A
karácsonyi történetben több ilyen felhatalmazással is találkozunk. József és Mária félnek, az
angyal viszont arra biztatja őket, hogy ne féljenek. A bölcsek nagyon hosszú utat tettek meg,
hogy végül megérkezzenek Betlehembe. A pásztorok a világ nem is álmodtak arról, hogy
láthatják majd az Üdvözítőt. Ilyen isteni felhatalmazások birtokában mi is képessé lehetünk
arra, hogy átlépjük a határainkat, és megvizsgáljuk, amit Isten elénk ad.

Hadd tegyem személyessé ezt a lehetőséget két egykori kisgyerek történetével, és
egyszersmind hadd mutassam meg azt is, hogy miért bővítettem ki az igehirdetés címében az
igét egy rövid szócskával: sokmindent vizsgáljatok meg. A sokminden kevesebb, mint a
minden, olyan határokra is utal, amiket nem lépünk át. Az első egykori kisgyerek eredetileg
nagyon félénk volt, nem mert felnőtteket megszólítani. Az édesapja viszont biztatta erre: ha,
például, színházban voltak, arra biztatta, hogy az előadás után lépjen oda egy színészhez, és
mondja el neki, hogy tetszett az előadás. A biztatások végül célt értek, és az egykori félénk
kisgyerek olyan felnőtté vált, aki könnyen és szívesen kapcsolódik másokhoz. A másik
kisgyerek olyan tanulmányokba kezdett, amelyek meghaladták az erejét, és végül kiiratkozott
abból a zeneiskolából, ahol nem tudta a követelményeket teljesíteni. Őt az tartotta meg, hogy
szabad volt nem átlépni a határát, erre nem is biztatta senki, megmaradhatott a határon innen.
A „sokminden”-ben a „minden”-nel szemben az is benne van, hogy dönthetek arról, hogy mit
vizsgálok, mit tapasztalok meg, vagy mit tartok magamtól távol, érintetlenül – s közben
bízhatok abban, hogy amit megvizsgálok, és végül jónak ítélek, azt meg is fogom tudni
tartani, és az így kapott ajándék is megtartja az életemet. Erre vezessen el bennünket a 2025-
re kapott vezérigénk is. Ámen

A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát… Minden dübörögve menetelő csizma és
véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz… Mert egy gyermek születik nekünk, fiú
adatik nekünk… Békesség fejedelme! (Ézs 9,1-6)

Krisztus születése előtt nyolcszáz évvel járunk, amikor Ézsaiás próféta megfogalmazza ezeket
a szavakat. Aligha volt alkalmatlanabb idő ennél arra, hogy a békéről beszéljen. Az asszír
birodalom agresszíven terjeszkedett, vérbe borította az útjába kerülő kis országokat. Izrael
területének az északi részét teljesen elpusztította, a déli részt, benne Jeruzsáemet is majdnem
elfoglalta. Ekkor ígéri meg az Úr a prófétán keresztül a gyermeket, aki békét fog hozni. Jézus
születésekor ezt az ígéretet erősítik meg az angyalok: Dicsőség a magasságban Istennek, és a
földön békesség, és az embereknek jóakarat!

Hogyan teljesedhet ez az ígéret ma, 2024 karácsonyán? A világban láthatóan nincs béke,
véres háborúk dúlnak, a képernyőkön mi is láthatjuk a dübörögve menetelő csizmákat és a
véráztatta köpönyegeket. Nem csak a fegyverek, a gonosz szavak és a rosszindulatú gesztusok
is pusztítanak sok közösségben, talán a mi közösségeinkben is. Hogyan lesz ebből béke?
Tehetünk-e valamit a békéért?

A megígért Gyermek már mindet megtett, ami rajta múlott. A követőit nem csak biztatta, de
tanította is arra, hogyan lehet békében élni a másikkal. Hogyan lehet arra törekedni, hogy ne
akarjuk bántani a másikat. Ez a béke kulcsa. Ha elhatározzuk, hogy nem bántjuk a másikat, és
erre erősen törekszünk is, akkor béke lehet, először hozzánk közelebb, de akár távolabb is.
A szentmiséken és az istentiszteleteken az eucharisztia vagy az úrvacsora ünneplése során sok
közösség tagjai megszólítják egymást: legyen békesség köztünk! Én most a szószékről a jobb
tenyeremmel összepacsizok mindnyájatokkal, legyen közöttünk békesség! Ti is pacsizzatok
össze egymással, akik egymás mellett ültök: legyen köztetek, és közöttünk mindenki között,
békesség!

Ennél nem sokkal bonyolultabb tenni a békéért. Határozd el, hogy ha panaszod van valakire,
először vele beszélsz! Határozd el, hogy ha a többiek bántanak valaki a háta mögött, akkor te
felemeled a kezedet, és megkéred őket arra, hogy ezt ne folytassák. Határozd el, hogy nem
fogsz bántani senkit, szavakkal sem, sőt még érzésekkel sem, a szereteted vagy a figyelmed
megvonásával. Határozd el, hogy nem tartod magadat különbnek a másiknál, és nem
gondolod, hogy neked több lehetőség jár, és elveheted a másiktól, amije van, akár erőszakkal
és fegyverrel is. Ha elég sokan élnének így, akkor nem lehetne nagy közösségeket, akár egész
országokat egymás ellen fordítani. Ha elég sokan követnék is Jézust, miután karácsonykor
örülnek a születésének, békésebb lenne a világ.

Van egy szavunk, amit gyakran használunk az iskolában, nem mindig kedves
szövegkörnyezetben, ez a „magatartás” szó. Adjunk ennek a szónak ma egy újabb értelmet is.
Maga-tartás, azaz ki-ki magát tartja, ki-ki maga törekszik arra, hogy megtartsa azt az
elhatározását, hogy nem bántja a másikat. Ki-ki maga felelősséget vállal magáért, a
magatartásáért.

Karácsony ünnepén imádkozzunk azért, hogy tudjunk jók lenni, először azokhoz, akik a
legközelebb vannak hozzánk, s akiket a legjobban szeretünk, de körülöttük egyre több
embertársunkhoz is. Hadd váljon az ősi ígéret valóra bennünk is, általunk is! Ámen!

Mondjátok el, amit hallotok és láttok! (Mt 11,2-6)

A börtönbe vetett Keresztelő János jól ismerte a Názáreti Jézust. Jézus is beállt azoknak a
sorába, aki azt kérték Jánostól, hogy merítse őket be a Jordán vizébe. János is tanúja volt
annak, hogy Jézus felett megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek, a mennyei Atya pedig így
szólt: ő az én szeretett Fiam, benne lelem kedvemet, őt hallgassátok! Mégis
elbizonytalanodott abban, hogy Jézus-e az eljövendő Messiás. Hallott ugyan a cselekedeteiről,
de hallotta az őt érő vádakat, rágalmakat is. Jézust vádolták amiatt, hogy egy asztalhoz ült
vámszedőkkel és bűnösökkel, ördöginek, istenkáromlónak nevezték. Kinek higgyen, minek
higgyen János? Feltette Jézusnak a legtermészetesebb emberi kérdést: te vagy-e az Eljövendő,
vagy mást várjunk?

Jézus pedig erre a kérdésre a legegyszerűbb választ adta: nézd meg, mit teszek! Higgy a
szemednek, higgy a saját ítélőképességedben! Ha azt látod, hogy vakokat és bénákat
gyógyítok, halottakat támasztok fel, szegényeket győzök meg arról, hogy őket is szereti a
mennyei Atya, akkor ebből ítéld meg, hogy én vagyok-e az Eljövendő. Ne zavarjon meg sem
az igazságtalan kritika, sem az értetlen beszéd, sem a rágalom! Boldog, aki a legközvetlenebb
módon győződik meg arról, hogy kicsoda Jézus, és nem hagyja, hogy félrevezessék, és nem
botránkozik meg benne!

Olyan rosszindulatú kritika, ami Jézust érte, azóta is gyakran ér embereket. Arról
meggyőződni pedig, hogy kicsoda valójában a másik, ma sem lehet egyszerűbben, mint arra
figyelni, hogy a másik mit tesz. Ha abból gyógyulás, felemelkedés, megerősödés származik,
akkor a másik jó. Ha betegség, zavar és lecsúszás, akkor a másik ártalmas. A jó fa jó
gyümölcsöt terem, a jó cselekedetek minősítik a másikat, nem a vele kapcsolatos ítéletek,
vagy a róla szóló mendemondák.

Vannak helyzetek, amikor csak soká derül ki, hogy kicsoda a másik. A második világháború
idején egy amerikai keresztény katona úgy próbált segíteni a hazájának, hogy vállalta a
katonai szolgálatot, de nem fogott fegyvert. Akkoriban még Amerikában sem volt lehetséges
a lelkiismereti szolgálatmegtagadás, így a kiképzés során nagyon sok gúny és megvetés érte
ezt a katonát. Egészségügyi katonának képezte ki magát, és egy olyan kötélcsomózást is
kidolgozott, amelynek révén a saját testéhez tudta erősíteni a súlyos sebesülteket, hogy
elvigye őket a tábori kórházba. Az ő ideje a háború legvégén jött el, amikor az amerikaiak
már csak a japánokkal álltak harcban. Egy szigetet kellett elfoglalniuk, amit harminc méter
magas meredek sziklafal határolt a tenger felől. Odafenn betonbunkerekbe rejtőző japán
katonák lőtték a sziklafalra felkapaszkodó amerikai katonákat, rengeteg volt a halálos áldozat
és a súlyos sebesült. A katona néhány nap alatt több mint hetven sebesültet hozott le a
meredek sziklafalon, köztük olyan, mind a két lábát tőből elveszített katonát is, akire a
szolgálati szabályzata szerint, mint nagyon súlyos sebesültre, nem is fordíthatott volna időt.
Az amerikaiak mellett japán sebesült katonák életét is megmentette. Desmond Doss a háború
után megkapta a legnagyobb amerikai katonai kitüntetést. Bő tíz évvel ezelőtt pedig Mel
Gibson készített az életéből filmet, A fegyvertelen katona címmel, innentől fogva ismerjük őt
szélesebb körben is.

Nézzünk Jézusra, arra, amit ő tesz. A másik embert is a tettei alapján igyekezzünk
megismerni. És kérjük Istent, hogy mi is cselekedhessünk úgy, hogy abban mások Krisztus
követőjét ismerjék fel. Ámen.

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik megváltásotok! (Lk 21,25-
28;36)

Amikor Lukács evangélista a könyveit írta, Krisztus után a 80-as, 90-es években, a Római
Birodalomban sokan éltek végletes bizonytalanságban. Háborúk, üldözések, életveszély. Aki
reggel felkelt, nem lehetett biztos abban, hogy estére visszatér az ágyába, aki lefeküdt,
imádkozott azért, hogy megérhesse a reggelt. Ilyen sorsú embereknek üzeni az evangélistán
keresztül Jézus, hogy tartsanak ki a bizonytalanságban. Legyetek éberek, hogy el ne vesszetek
a bajban, és, ami a legfontosabb, éljetek úgy, hogy egykor megállhassatok az érkező Emberfia
előtt.

Ilyen krízishelyzetek azóta is előállnak, és a világ sok pontján ma is találhatja magát ilyen
helyzetben az ember. Ukrajnában már több, mint ezer napja tart a háború, és ha néha
befogadunk onnan érkező híreket, szembesülhetünk az extrém borzalommal. Az ilyen
helyzetek jellemzően kétféle hatást gyakorolnak a kényszerű résztvevőkre: az ember vagy
lealjasodik, vagy felemelkedik. Vagy megtöri a sok szenvedés, és ő maga is bántalmazóvá,
gyilkossá válik, vagy pedig, ugyancsak a szenvedés hatására, megnyílnak benne az irgalom
csatornái: az odafigyelés, a másik iránti érzékenység, a tettrekészség, egészen az
áldozatkészségig. Az ilyen embereket, ha keresztények, meghallják Jézus szavát, és maga az
Emberfia inspirálja őket arra, hogy tegyék a jót.

Nagyon szemléletes példát ad erre Sztehlo Gábor a naplóján keresztül. Sok évvel az
embermentés hónapjai után írt naplójában arról beszél, hogy felkészületlen volt arra a
feladatra, amivel püspöke 1944 áprilisában megbízta. A hasonló célú református szolgálattal
együtt működve az evangélikus egyházhoz csatlakozott, zsidónak minősített üldözötteket
kellett segítenie. Sztehlo elmondta, hogy hónapokon keresztül tehetetlenül nézte a deportálást
és az üldözés más gyilkos gyakorlatait, mire végül 1944 szeptemberében találkozott azokkal
az emberekkel, akikkel együtt meg tudott menteni másfél ezer zsidó kisgyereket a szinte
biztos haláltól. Sok tényezőt fel lehet ismerni ebben a vállalásban, más emberek inspirációját,
a történelmi helyzet gyors változását, elemi készségeket és képességeket, de biztosan nem
látunk mindent. Ami nem látszik, talán a legfontosabb: Jézus megszólító szava, indítása,
bátorítása. Sztehlo Gábor hallgatott erre a szóra, felegyenesedett, felemelte a fejét, és a
szeretet hatalmának a példája lett számunkra is.

Nem kell szélsőségesen veszélyes helyzetnek adódnia ahhoz, hogy hogy tétje legyen annak,
hogy ki melyik utat választja, a lefelé vezetőt, vagy a felfelé vezetőt. Egy-egy
osztályközösségben is kialakulhat, hogy a véleményvezérek megmondják, hogy kit kell
szeretni és kit kell elkerülni, kivel szabad barátkozni, és kinek kell hátat fordítani. Ha ilyenkor
mindenki beáll a véleményvezérek mögé, nyomasztó helyzet alakulhat ki azoknak a számára,
akiket a rossz oldalra küldenek. Ha valaki csak nem áll be a sorba, már levegőhöz juttatja a
kiközösítettet. Ha pedig még meg is szólal mellette, akár megállíthatja azokat, akik elindultak
a lefelé vezető úton. Sok szörnyűségnek állták már útját olyan Krisztus-követők, akik
hallgattak mesterük szavára: a bajban felegyenesedtek, és felemelték a fejüket. Adja Isten,
hogy mi is közéjük tartozhassunk! Ámen.

Játsszunk!

„A város terei megtelnek fiúkkal és leányokkal, akik vígan játszadoznak a tereken.” (Zak 5,8)

A Bibliában nagyon ritkán fordul elő a játék. A ritka kivételek egyike a felolvasott ige.
Zakariás próféta beszél a babiloniak által lerombolt Jeruzsálemről. Mindenütt romok, alig
lézeng közöttük néhány ember, szinte teljesen kihalt a város. Mégis, mondja a próféta, el fog
jönni az idő, amikor a városba újra visszaköltözik az élet. Idős emberek fognak majd az utcán
bottal a kezükben üldögélni, akik Jeruzsálemben békességben öregedtek meg. A terek pedig
tele lesznek a játszó gyerekek zsivajával.

Azért kerestem játékról szóló igét, mert egy jó élményemet szeretném ma este megosztani. A
tanév elején kaptam egy végzős hittancsoportot, olyan diákokkal, akikkel tanteremben még
soha nem találkoztam. Sok éve egyszer történt velem hasonló. onnan tudom, hogy ez egy
nehéz helyet a diákoknak is, a tanárnak is. Az első dupla órát ismerkedéssel töltöttük,
mindenki elmondott egy számára fontos történetet. A második dupla órára azzal az
ambícióval léptem be, hogy most pedig elkezdünk nagyon komolyan tanulni. A köszönés után
az egyik diák így szólt: tanár úr, játsszunk! Nagyon meglepődtem, először úgy tettem, mintha
nem érteném, visszakérdeztem: mit csináljunk? Játsszunk! Mit játsszunk? A diákok beavattak
egy játékba, ami megmozgatta a figyelmet, a gondolatokat, az érzelmeket, az intuíciót,
ráadásul szórakoztató is volt – mindkét órán játszottunk. Számomra nagyon jó élmény volt, itt
és most is köszönöm nekik. Azóta gondolkodom azon, hogy miért nem játszunk az iskolában
gyakrabban. A munka, a teljesítmény, az értékelés, a mindenkori összehasonlítások és
versenyek világában a játék olyan oázis lehet, ami felfrissít, és olyan lehetőségekkel
ajándékozhat meg, amelyekben a megszokotthoz képest máskén élhetjük meg és mutathatjuk
meg magunkat.

A mai este, a szalagavató bál estéje, a játékról szól. Olyan játékról, amire hetek óta nagyon
komolyan készültetek, osztályfilmmel, osztálytánccal, palotással és keringővel, s amibe most
minket is be fogtok avatni. Azt kívánom nektek, és mindannyiunknak, hogy a játékotok
varázsoljon el bennünket, ajándékozzon meg mindannyiunkat maradandó élménnyel.

Mielőtt átadjuk magunkat a játéknak, gondoljunk valakire, aki szintén sokat készült a mai
játékos estére, de valami baj történt vele, és ma nem lehet itt. Gyógyulást kívánunk neki, és
azt, hogy egyszer ő is úgy játszhasson, mintha semmi rossz nem történt volna vele.
Imádkozzunk most érte, egymásért, szeretteinkért, saját magunkért is az Úrtól tanult imádság
szavaival…

(Három perc múlva kiderült, hogy a bajba került diákunk is velünk lehetett – hála érte
Istennek!)

Tudni akarom. (1Móz 18, 20-33)

Igénk az egyik legszebb bibliai példa arra, hogy az Úr nagy gondossággal, a részletek iránti
odaadó figyelemmel, az embert (itt Ábrahámot) is bevonva hozza meg a döntését. Türelmesen
válaszol Ábrahám kérdéseire, és közben, láthatóan, maga is mérlegeli, hogy hogyan
kerülhetné el az ártatlanok megbüntetését. Pont az ellenkezőjét teszi annak, mint ami a
diktatúrákban történni szokott: ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Ennek az isteni
magatartásnak pedig az az alapja, amit az Úr a beszélgetés előtt fejez ki: tudni akarom, mi
történik pontosan Sodomában és Gomorában.

Tudni akarom. Számunkra egyáltalán nem magától értetődő ez a szándék, olyan gyakran
találkozunk az ellenkezőjével. Ismerünk embereket, akik nem akarják tudni. Inkább
elfordítják a fejüket, becsukják a fülüket, elterelik a gondolataikat. Nem akarják tudni, mert
veszélyes, mert fájdalmas, mert félelmetes, vagy csak egyszerűen nyűgös. Nem akarják tudni,
mert akkor tenni kellene valamit. Nem akarják tudni, hogy mi van veled. Lehet, hogy úgy
tesznek, mintha figyelnének rád, valójában máshol járnak a gondolataik. Lehet, hogy nem is
kell messzire mennem, hogy ismerjek ilyen embert, hiszen én talán is ilyen vagyok. Saját,
személyes tapasztalatból is tudhatjuk, hogy néha milyen nehéz lehet igazán tudni akarni.

Azok, akik nem akarják tudni, és közben még felelős szerepben is vannak, gyakran nagy
veszélybe sodorhatják a közösségeket. Ezt láthattuk a múlt század harmincas és negyvenes
éveiben, amikor Hitler felemelkedett és megerősödött. Voltak világos jelei annak, hogy mi
mozgatja, és mire készül, de ezeket a jeleket nem vették tudomásul, akiknek lehetősége lett
volna Hitlert idejében megállítani. A tudni nem akarásuknak végzetes következményei lettek.
Hasonló rossz következményekkel találkozunk kevésbé ismert történetekben is.

A tudni nem akarás mégsem természetes állapot. Mindannyian úgy születünk, hogy végtelen
kíváncsisággal fordulunk a világ felé, és kisgyerekkorunkban még mindent tudni akarunk.
Később kopik meg ez a készségünk. Később, felnőttként már kifejezetten törekednünk kell
arra, hogy a tudás ne a veszélyt, a fájdalmat, a félelmet vagy a nyűgöt idézze fel számunkra.
Ebben a törekvésben kapunk segítséget az Ábrahámmal beszélgető Úrral is, aki tudni akarja.
Tudni akarja, hogy mi van velünk. Tudni akarja, hogy mi van körülöttünk, hogy honnan
jövünk, és hová tartunk. És ő tehet bennünket olyan emberekké, az ő angyalaivá, akik tudni
akarják, hogy hol vannak az ő testvéreik, hogy hogy vannak az ő felebarátaik. Ámen.

Ott vagy otthon, ahol szeretnek. (Jer 29,1-14)

Az igénkkel érintett bonyolult történet üzenetét két mondattal össze lehet foglalni. Az első: ott
vagy otthon, ahol szeretnek. A második: ha valahol nem vagy otthon, ott is próbálj meg jót
tenni azokkal az emberekkel, akikkel találkozol, nem csak nekik lesz jobb, hanem neked is.

A történetünk Izrael népe életének abba a szakaszába vezet bennünket, amikor a babiloni
birodalom már elfoglalta, de még nem rombolta le Jeruzsálemet. Fogságba vitte onnan az
előkelőket, a tanultakat és a képzetteket a Tigris és az Eufrátesz folyók vidékére, dolgoztatta
őket, és megpróbálta őket beolvasztani Babilon népébe. A beolvasztásnak ellenálltak, és
rosszul érezték magukat, visszavágytak a szülőföldjükre, és abban reménykedtek, hogy az Úr
hamarosan haza vezeti őket a fogságból.

Ezt a közösséget szólította meg Jeremiás próféta kijózanító szava. A fogság hetven évig fog
tartani, addig pedig nem lehet csak sírni, sajnálni magatokat és haza vágyakozni – amint erről
a 137. zsoltár is tanúskodik. Házasodjatok, neveljetek gyerekeket és unokákat, építsetek
házakat, telepítsetek szőlőket, fáradozzatok azoknak a városoknak a jólétén, ahol fogságban
éltek, mert azok jólétén múlik a ti jólétetek is. És ehhez a feladathoz kapcsolódott még az Úr
ígérete: jólétet és nem romlást tervezek, reményteljes jövőt szánok nektek!

Nekünk is vannak olyan élethelyzeteink, ahol szeretetet kapunk és adunk, ezért otthon
vagyunk. Olyan helyzeteink is, ahol kevésbé vagyunk otthon. Lehet ilyen hely akár az iskola
is. Nagyon nem mindegy, hogy mivel töltjük az iskolában hétfőtől péntekig a hosszú időt.
Van. aki olyan rosszul érzi magát, hogy rombol. Ne tegye, próbáljon meg a rossz belső
kívánságnak ellenállni. Van, aki csak hagyja múlni az időt: az sem jó. Jeremiás prófétán
keresztül nekünk is azt üzeni az Úr, hogy próbáljunk meg valami jót tenni a körülöttünk
élőkért, és a helyért, ahol az időnket töltjük.

Ha pedig úgy élnénk, hogy sehol sem érezzük magunkat maradéktalanul otthon, gondoljunk
arra, hogy van otthonunk a mennyei Atyánknál, ahol csak és kizárólag a szeretet vesz
bennünket körül. Ámen!

Jöjjetek ki a bárkából! (1Móz 8,14-22)

Amikor hosszú idő, sok szorongás és aggodalom után végre kiléphetett Noé, a családtagjai és
a velük utazó állatok a bárkából, mindenki megkönnyebbült és ünnepelt. Isten megmentő
tettét, és új életre szólító szavát két dolog követte: Noé hálaáldozata és az Úr ígérete.

Noé hálából állatokat áldozott fel az Úrnak. Első hallásra furcsa: miért mentette meg az
állatokat, ha később feláldozza őket? Ha ezt a furcsa tettet az ókor világában próbáljuk
megérteni, azt kell látnunk, hogy az ókori vallások követői mind áldozatok révén igyekeztek
kapcsolatot tartani az isteneikkel. Sokan embereket is feláldoztak, közöttük talán a saját
gyermekeiket is. Izrael hite kezdettől fogva különbözött a környező népek hitétől: ők nem
áldoztak embereket. Később egy próféta, Hóseás, még pontosabban megértette Isten akaratát:
irgalmasságot akarok, nem áldozatot! Jézus is megerősítette, hogy a mennyei Atya irgalmas,
és azt kívánja tőlünk, hogy mi is irgalmasok legyünk, magunkhoz is, és másokhoz is. Nagy
kihívás ez sokunk számára, akik túlságosan szigorúak vagyunk magunkhoz, és túl sokat
követelünk másoktól is. Az áldozat lényege az, hogy fájnia kell. Valakinek valamiről le kell
mondania. Az irgalom viszont nem fáj, hanem gyógyít. Ha hála születik a szívünkben, az
irgalmas Isten iránt, legyünk hálából mi is irgalmasok.

A történetünk azzal folytatódik, hogy az Úr, amint megérezte Noé hálaáldozatának az illatát,
azt mondta magában: nem pusztítja el többet a földet az ember bűne miatt, és fenntartja azt a
rendet, amit ismerünk és szeretünk: a vetést és az aratást, a hideget és a meleget, a nyarat és a
telet, a nappalt és az éjszakát. Néhány éve azt gondoltuk volna, hogy mindez természetes. Ma
már sejtjük, hogy fel is borulhat a világ rendje. Annál többet jelent nekünk az Úr ígérete:
reményt ad, hogy minden fenyegető folyamat ellenére megtartja a világot olyan jónak, ami
megtart bennünket is.

Jöjjetek ki a bárkából! Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok irgalmas, és
higgyetek az ő ígéretében! Ámen.

In the name of the Father, the Son and the Holy Spirit. Amen.

Dear Sisters and Brothers,

when I was looking for biblical texts for my short sermon this morning, I first focused on the
word “cooperation”. It turned out, that there is no biblical sentence containing this word, at
least in the Revised Standard Version of the English Bible. As a second try, I focused on the
word “concordance”, and I found that there is no such word either. Finally, I focused on
“unity”, and I found four biblical verses. One is in Psalm 133:

“Behold, how good and pleasant it is, when brothers dwell in unity!” – which finishes like
this: “For there the Lord has commanded the blessing, life for evermore.”
The last biblical verse containing “unity” is in the first letter of Peter:

“Finally, all of you, have unity of spirit, sympathy, love of the brethren, a tender heart and a
humble mind.” (3,8)

The reason I was looking for “cooperation”, “concordance”, and finally I was happy with
“unity” is that I tried to express some important feature of our Lutheran High School here in
Fasor. Recently we chose a motto, a slogan for our school, and we found the following: our
tradition shapes our future. There are many ways to understand and speak about our tradition.
For this occasion, I chose to signify our tradition with these words: cooperation, concordance,
unity.

From the very beginning of Lutheran education in the city of Pest, later Budapest,
cooperation, concordance and unity were crucial conditions of running a good school.
Lutherans in this city belonged to three different ethnic groups and spoke three different
languages: German, Slovakian and Hungarian. They had to learn to live together in one
congregation and send their children to the same school. They were regarded as a religious
minority in a predominantly Catholic city, sort of second-class citizens, and they knew very
well that their way out of this situation was possible only by diligent study in an excellent
school. In this effort, they had an ally in the city, the rapidly growing Jewish community. The
social status of the Jews as being second-class citizens was similar to that of the Lutherans,
and Jews also regarded studying as the best way to become an honoured member of society.
For a long time, Jews in Budapest did not run their own high school, and they preferred to
send their talented children to our Lutheran school. Therefore, besides German speaking,
Slovakian speaking and Hungarian speaking Lutherans, Jews also became part of the
community of cooperation, concordance and unity in and around the Lutheran school in this
city.

When the Lutheran school became too big for the one building in the inner city, our leaders
decided to build an extra new building here. This school and this church, built 120 years ago,
is the very embodiment of cooperation, concordance and unity. Look at this beautiful picture
on the altar, the three wise men from the East adoring the newborn Jesus. This work of art is
painted by Gyula Benczúr, a Lutheran artist. Look at these coloured windows all around the
church. They are the masterpieces of Miksa Roth, a Jewish artist. Both artists had an
international reputation at their time, they were among the best, and they joined together to
make this place of worship a really elevating one.

Our school has educated generations of pupils, who learnt something about cooperation,
concordance and unity. Let me share with you a story about this, a little more recent one than
that of the building of this church. You may know that after the Second World War Hungary
was under Communist rule. You may also know that Communists in this part of the world did
not appreciate either the churches or religious education. Our school was closed by the
Communist authorities in 1952, and afterwards no school of the Lutheran Church in Hungary
had been left at all. Some of the former pupils of the school, who settled in Western Europe or
in the United States, became famous and influential people, and kept the memory of the
school alive. Some of them asked about the possible re-opening of the school. By the
beginning of the 1980-es a sort of movement developed, initiated by former pupils living in
the West, and including more and more people within Hungary. They were joined by other
pupils, besides them other Lutherans who kept asking the church leadership about the re-
opening of the school, and, finally, and surprisingly, also reform-minded leaders of the
Communist state.

By the mid-eighties an interesting struggle had started between two parties. On the one side
there were the hard-liner Communist leaders who did not want to hear about any school run
by the church, who controlled the official church leaders, who did not want to re-open the
school either. The other side was composed of the alumni, in Hungary and abroad, the
opposition of the official leaders within the Lutheran Church, and the reform-minded
Communist leaders who wanted to create a more flexible policy for their party. At the end of
the day, this other side won, and the school could start her new period of life just before the
Communist state fell.

The basis of this victory was cooperation, concordance and unity between people, who were
very different from each other in several senses, but were able to support each other for a
purpose that was dear to them. This purpose was our school, a school that embodies
cooperation, concordance and unity. As our new slogan says, our tradition shapes our future.
This tradition is inspired, as we have already heard, by the Bible too. Let us see our two texts
again:

“Behold, how good and pleasant it is, when brothers dwell in unity! (…) For there the Lord
has commanded the blessing, life for evermore.”

“Finally, all of you, have unity of spirit, sympathy, love of the brethren, a tender heart and a
humble mind.”

Let us pray together the Lord’s prayer!

Our Father in heaven, hallowed be your name, your kingdom come, your will be done, on
earth as in heaven. Give us today our daily bread. Forgive us our sins, as we forgive those
who sin against us. Save us from the time of trial and deliver us from evil. For the kingdom,
the power, and the glory are yours, now and forever. Amen.

The Lord bless you and keep you. The Lord make his face shine on you and be gracious to
you. The Lord look upon you with favour and give you peace.

Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! (2Móz 34,1-10)

Miután Mózes kivezette Izrael népét Egyiptomból, a Sinai hegyen átvette az Úrtól a
Tízparancsolatot. Amikor lejött a hegyről, meglátta az aranyborjút, amit a nép imádott. A
félelem, a szorongás, az újtól való idegenkedés vezette őket vissza a saját maguk csinálta
istenhez, akit ellenőrizhettek, és érteni véltek. Mózes haragjában összetörte a kőtáblákat. Itt
kezdődik a mai történetünk.

Az Úr azt mondja Mózesnek: faragj ki két új kőtáblát, és hozd fel őket reggel a hegyre! Két
dolgot hallok ebből. Az első: a rosszat jóvá kell tenni. A második: a jóvátételhez valami újat
kell tanulni. Mózes azelőtt nem tudta, hogyan kell kőtáblát faragni – most egy éjszaka
megtanulta. Ha nem tanul, nem tud részt venni a jóvátételben, nem juthat fel a hegyre, és nem
folytathatja tovább a történetét. De megtanulta, amire szüksége volt, így benne maradhatott a
történetében.

Fenn a hegyen Mózes megszólította az Urat, ő pedig újra bemutatkozott neki. Egyszer már
találkoztunk ezzel: az Úr kimondta a nevét Mózesnek, a csipkebokorból: vagyok, aki vagyok.
Most ehhez a névhez csatlakozik egy komoly kiegészítés: türelmem hosszú, szeretetem és
hűségem nagy. Ő az, aki adja a feladatot, hogy a rosszat jóvá kell tenni. Ő az, aki indít, hogy
tanuljak meg valami újat. Ha ebben elakadok, mindig fordulhatok hozzá. Újrakezdhetem,
másodszor is, harmadszor is.

Ezt az isteni identitást az Úr árnyalja is. Nem hagyom a vétket egészen büntetés nélkül: az
apák bűne miatt szenvedni fognak a fiak, és még az ő fiaik is. Sajnos gyakran tapasztaljuk ezt:
a nagyobb, az idősebb, a hatalmasabb bűnétől szenvednek a kisebbek, néha egészen
ártatlanul. Nagy felelősséget ró ez a mindenkori nagyobbakra. De amíg a bűn következménye
korlátozott, Isten hosszú, ezer nemzedéken át kitartó hűsége és szeretete messze felülmúlja a
rosszat.

Végül látjuk Mózest a hegyen, amint leborul az Úr előtt, és azt mondja: bocsásd meg nekünk
a vétkeinket! Nem nekik, hanem nekünk – Mózes oda sorolja magát is a vétkes testvérei közé.
Így kiálthatunk mi is Istenhez, együtt, és kérhetjük, hogy tanítson meg minket megszabadulni
a gonosztól! Ámen!

Megáldotta az Úr a nyugalom napját (2Móz 20,8-11)

Vasárnaptól vasárnapig idén is a teremtés hetét ünnepeljük. A mai áhítaton arra figyelünk,
hogy Isten, miután hat nap alatt megteremtette a világot, a hetedik napon megpihent. A
teremtés célja a hetedik nap, az ünnep. A mi életünk célja is az ünnep, az Istennel, az
önmagunkkal és a hozzánk közel állókkal megélt meghitt, zavartalan közösség.

A nyugalom napjára vonatkozó parancsolatot van, aki félreérti, és tiltja, hogy aznap bármit
csináljunk. A parancs nem tilalom, hanem lehetőség: tedd félre, amivel hat napon át
foglalkozol, és ünnepelj! Tedd magadat szabaddá arra, hogy azt tedd, amivel a leginkább el
tudod érni az ünnep célját: Istent, önmagadat és a másik embert.

Sokfélék vagyunk, sokféleképpen ünnepelhetünk.

Van, aki ilyenkor kimegy a természetbe, és ott éli át, talán szavak nélkül, vagy akár
megformált gondolatok nélkül is ezt a közösséget.

Van, aki sok ember társaságát keresi, ahol elsodorja a közösség. Ez lehet koncert,
sportesemény, utcai demonstráció, de lehet istentisztelet is, ahol talán százak énekelnek és
imádkoznak együtt. Az ünnep csúcspontja egy istentiszteleten lehet az úrvacsoravétel, vagy az
áldozás, ahol hosszú sorba állsz be az utolsó padtól az oltárig, és sokakkal együtt leszel a
felemelő titok részese.

Van, aki az ünnepet egyedül tölti, a kedvenc filmjével, zenéjével, vagy könyvével. Régi
mondás, hogy a könyv a legjobb barát, és valóban, a könyv (film, zene) közösséget teremt
mindazokkal, akik a művészet csodájában részt vesznek, alkotják, vagy átélik. Rajtuk
keresztül, velük együtt juthatsz közelebb Istenhez is, önmagadhoz is.

Én magam akkor tudom átélni leginkább az ünnepet, ha beszélgethetek valakivel, aki hozzám
közel áll. Lehet, hogy kettesben, lehet, hogy kis közösségben, olyan beszélgetésekkel
ünneplek, amelyek nincsenek az idő szűk korlátai közé szorítva, nem kell nézni az órát, vagy
nem kell hallgatni a csengőt. Néhány ilyen beszélgetés emlékétől önkéntelenül is
elmosolyodom, olyan sokat jelentenek, és már csak a rájuk gondolás is felfrissít, feltölt.

Köszönjük Istennek a hetedik nap, az ünnep ajándékát, és arra kérjük, élhessünk vele és belőle
újra meg újra! Ámen.

Barátom, ülj feljebb! (Lk 14,1-11)

A farizeusok és írástudók Jézus korában komoly, odaszánt életű emberek voltak: keresték
Isten akaratát, és meg is akarták valósítani. Akik viszont nem voltak eléggé éberek magukkal
szemben, és hagyták, hogy bűnös vágyak éljenek bennük, könnyen képmutatóvá és ítélkezővé
váltak. Jézus most ilyen emberek társaságában van.

A farizeus-vezető, aki meghívta Jézust, nem kíváncsi rá, hanem csapdát akart neki állítani.
Arra várt, hogy tesz-e valamit a szombati ünnepen, amit az ő hite miatt nem volt szabad. Az
alkalom adta is magát: egy beteg, egy vízkóros ember került eléjük. Jézus kérdésére, hogy
szabad-e gyógyítani szombaton, nem válaszolnak, várják, hogy Jézus gyógyítson, ők pedig
megvádolhassák.

Ezzel a magatartásukkal Jézus vendéglátói elárulták a végtelen önzésüket is. A beteg ember
nem volt számukra fontos, Jézus sem volt fontos, egyedül ők voltak maguknak fontosak, a
törvénykező hiedelmeikkel és az aktív rosszindulatukkal együtt. A beteget ott hagyták volna
az út szélén, Jézust megrágalmazták volna, egyedül azért, hogy gátlás nélkül kiélhessék önző
vágyaikat, és elnyerjék egymás között és egymástól egymás tetszését. Ennek a „sikernek” az
érdekében feláldozták volna a beteg embert is és Jézust is. Jézus viszont, gyógyító tettével és
világos szavaival leleplezte őket, önző tervük nem sikerült.

A történet folytatásában is a vendégek önzése mutatkozik meg. Ki-ki arra törekszik, hogy
előkelő helyen ülhessen az asztal mellé, és ezzel azt az igényét jelenti be, hogy nekem jár, ami
a többieknek nem feltétlenül jár. Jézus példázata szerint ez a fajta önzés is önveszélyes, hiszen
könnyen nyilvánosan megszégyenülhet, aki előkelőbb helyre törekszik, mint ami illik hozzá.
A rá jellemző módon, Jézus radikális önmérsékletre hív: inkább ülj az utolsó helyre, és várd
meg, amíg a házigazda kísér téged előre: barátom, ülj feljebb. A házigazda ebben a
példázatban is a mennyei Atyát jelenti: ő ismeri a legjobban az értékeidet, és ő tud téged arra
a helyre ültetni, amit nem önző módon kívánsz magadnak, és nem is mások eltiprásával
szerzed meg, hanem Isten szerető akarata szerint lehet a tied.

Az önzés az egyik legsúlyosabb és legrafináltabb bűnünk. Amikor Jézusra, mint Megváltóra
nézünk, aki szenvedett a bűneink miatt, és feltámadt a halálból, hogy bűneink ellenére is
élhessünk, gondoljunk az önzésünkre is. Kérjük őt, hogy mutassa meg nekünk a bennünk lakó
önzést, segítsen minket ellene harcolni, és ajándékozzon meg bennünket tisztább, igazabb
élettel! Ámen.

Ifjú, neked mondom, kelj fel! (Lk 7,11-17)

Az a néhány evangéliumi történet, amiben Jézus halottat támaszt fel, különösen érinthet
bennünket. Nem tudjuk elképzelni, mi történt, nem értjük az esemény fizikai és biológiai
dimenzióit, mégis megértjük a jelentőségét. Mi is találkozunk a veszteséggel, a traumával,
annak a tapasztalatával, hogy valami meghal bennünk. Ez a valami lehet, hogy halott is
marad, de az is lehet, hogy újra életre kel. Ezt a lehetőséget, a halott részünk feltámadásának a
lehetőségét tárják fel előttünk ezek a ritka történetek.

Figyeljünk először az özvegyre, aki elveszítette az egyetlen fiát. Egyszer már nagy veszteség
érte, amikor meghalt a férje, s most fia halálával is szembe kell néznie. A fia az utolsó
támasza volt, közeledő öregkorára nézve az egyetlen reménye. Halálával az özvegy édesanya
mindent elveszített.

Figyeljünk utána Jézusra, aki „megszánta” a gyászoló asszonyt. Ebben a szóban olyan görög
ige szerepel, ami utal az ember belső szerveire, a zsigereire. Jézus szánalma nem csak a
fejében, és még nem is csak a szívében született meg, hanem legmélyebben és legbelül, ahol
az összes tapasztalatunk lenyomata megőrződik, és ahová az összes érzésünk gyökerezik.
Ebben a mélységben találkozik az asszony gyászával is, és itt éri el őt a szánalma és a
szeretete. Ebben a mélységben gyógyítja őt azzal, hogy feltámasztja a fiát. A „kelj fel” nem
csak a fiúnak az életét adja vissza, de az asszonynak a gyászában meghalt részét is újra életre
kelti.

Figyeljünk végül az emberekre, akik mindezt látva így szólnak: „Nagy próféta támadt
közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét!” A mennyei Atya erejét élik át, és bennük is élni
kezd, amit ellenségeskedések, betegségek, személyes bűnök, csalódások vagy tévedések
halottá tettek. Közöttünk állunk mi is, ma is, akik a halállal viaskodunk, és az Isten-adta életre
vágyunk. Ámen.

Ne aggódjatok… Keressétek először Isten országát és igazságát, és mindezek ráadásként
megadatnak majd nektek. (Mt 6,24-34)

Jézus, mint máskor is gyakran, szegényeket szólít meg ezekkel a szavaival. Olyan embereket,
akik nem lehetnek biztosak abban, hogy lesz-e másnap ennivalójuk, vagy tudják-e majd
ruházni a gyerekeiket. Őket biztatja azzal, hogy a mennyei Atya, aki a madarakat is táplálja,
és a vadvirágokat is öltözteti, róluk is gondoskodni fog.

Szintén a szegényeket szólítja meg az igénk elején azzal, hogy nem lehet két úrnak szolgálni,
nem lehet egyszerre ragaszkodni Istenhez is és a vagyonhoz is. Ezzel a gazdagság csábításától
óvja őket. Jézus korában a gazdag emberek olyan házakban éltek, amelyekbe az utcáról be
lehetett nézni, és látni lehetett a pompát, a bőséges lakomákat és az előkelő vendégeket. A
gazdag közszemlére tette a vagyonát, hogy irigységet és tiszteletet keltsen maga iránt, hogy
megmutassa a hatalmát, és arra késztesse az embereket, hogy álljanak mögé és szolgálják őt
az asztaláról lehulló morzsákért cserébe. A mai gazdagok nem ilyen házakban élnek, de a
médián és a közösségi oldalakon keresztül gondoskodnak arról, hogy tudható legyen, milyen
vagyonos és hatalmas emberek.

Jézus arra hívja a szegényeket, hogy ne hagyják, hogy a gazdagok manipulálják őket, és ne is
aggódjanak a megélhetésük miatt, hanem keressék először Isten országát és igazságát. Ez azt
jelenti, hogy hagyjanak helyet az életükben annak, hogy Isten cselekszik értük, és ő teszi meg
velük azt, amit ők maguktól sem kitalálni, sem a saját erejükkel kiküzdeni nem tudnának.
Isten országa Isten hatalma köztünk és bennünk. Ez a hatalom kiemel s szorongásból, megvéd
a gazdagság kísértésétől, és olyan élményekkel és erővel ajándékoz meg, amelyeket sem az
aggódással, sem a vagyongyűjtéssel nem érhetünk el.

Különös aktualitást kap Jézus üzenete olyan fiatalok között, akik életük nagy
megmérettetésére készülnek. Sokan a tizenkettedik tanulmányi évének az elején
gondolkodnak el először komolyabban azon, hogy a céljaikért nagyobb erőfeszítéseket kell
tenniük, összeszedetteben kell élniük, jobban kell a feladataikra fókuszálniuk, tudatosabban
kell az idejükkel bánniuk. Komoly életforma-változást is hozhatnak ezek a felismerések,
amiben nagy kockázat is van: lehet, hogy ezentúl majd szinte minden a feladatok teljesítéséről
fog szólni. Hogy valaki a saját lábára áll, és felelősséget vállal magáért, az önmagában jó
dolog. Ha viszont ebből kérlelhetetlen teljesítménykényszer, és szüntelen aggódás lesz, az
nem jó. Nem csak a Jézus korabeli, vagy a mai szegényeknek, hanem nektek is szól Jézus
üzenete: keressétek először Isten országát és az ő igazságát. Adjatok helyet annak, amit csak ő
tud megtenni értetek, és ami a legnagyobb kincse lehet az életeteknek. Ámen.

„…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8, 28-31)

A tanévzáró istentiszteleten hálaadásra gyűlünk össze. Hálát adunk az elmúlt tanév minden
öröméért, minden eredményéért, és hálát adunk minden megpróbáltatásért is. Hálaadásunk
biztos alapja, hogy a Szentírásból ismerjük meg Istent, aki, mai igénk szerint, gondoskodik
arról, hogy minden a javunkra szolgáljon, és, ha ő velünk van, senki nem lehet ellenünk. Ő az,
akit hálából dicsérünk – Te Deum laudamus –, neki köszönünk meg minden jót és minden
rosszat, ami a tanév során történt velünk.

Mi minden jó történt velünk a tanévben, amiért hálát adhatunk? A legkézenfekvőbb a
tanulmányi sikerekért, a jó tanulmányi eredményekért hálát adni. Néhány perc múlva egymás
után fogjuk hallani azoknak a diáktársaknak a nevét, sőt, itt az oltártér közelében, látni fogjuk
az örömtől csillogó tekintetüket is, akik nemzetközi vagy országos tanulmányi versenyen,
vagy sportversenyen, egyénileg, vagy csapatokban, szép eredményeket értek el. Nemcsak
magukért, mindannyiunkért küzdöttek, hiszen az iskolánk hírnevét is öregbítették. Hálásak
vagyunk mindannyian, értük is és nekik is. És jönnek a kitűnők, majd később az
osztálytermekben a jelesek, hosszú sorokban. És nem csak azok a diáktársak lehetnek hálásak,
akiknek a számokban kifejezhető eredményük kiemelkedik. Hálás lehet mindenki, aki
magához képest javított, aki önmagát múlta felül, akinek több örömet okozott a tanulás idén,
mint tavaly.

A tanulás és a tanulmányi eredmény viszont nem minden, még egy iskolában sem. Az iskola
falai között nem csak dolgozunk, hanem élünk is, hetente sok-sok órán keresztül, és ez alatt a
hosszú idő alatt sok jó is történhet velünk. Talán közelebbről megismerkedünk egy
társunkkal, olyan mélyen, hogy abban benne van egy életre szóló barátság ígérete. Egyik-
másik fasori barátságból házasság, keresztszülőség, tartós közös érdeklődés is született az
iskola újraindulása után eltelt harmincöt év során, és ez biztosan így van most is, és így lesz
ezután is. Talán felébred az érdeklődésünk olyasvalami iránt is, ami nem tartozik szorosan a
tanulnivalókhoz. Hiszen mindenki behozza ide a saját világát, a világok találkozásából pedig
sok gazdagság származik. Még az élő Krisztus-hit is ott van az iskolában elnyerhető
ajándékok között, hiszen a társam hite megszólíthat engem is, és gyökeret verhet bennem is.
Megannyi csoda, amelyekért nem lehetünk elég hálásak.

Menjünk tovább. A tanév hosszú, az idei tanév talán különösen is hosszú volt, és egy hosszú
tanév alatt nem csak jó dolgok történhetnek velünk, hanem rosszak is. A tanévzáró, hálaadó
istentiszteleten feltesszük a nehéz kérdést is: mit kezdjünk a rosszal? És most nem az elvi
kérdést tesszük fel, azt, hogy miért történnek rossz dolgok, talán éppen velünk, hanem azt a
gyakorlati, teljes lényünket megszólító kérdést, hogy mit kezdjünk vele, hogyan
viszonyuljunk hozzá? Mai igénk azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy akik Istent szeretik,
azoknak minden a javukra szolgál. Minden, tehát a rossz is. Lehetünk tehát hálásak a rosszért,
ami megtörténik velünk? Ne válaszoljunk erre a kérdésre túl gyorsan. A rossz lehet nagyon
rossz, és lehet neki olyan feneketlen mélysége, ahol az ember nem tud hálát érezni, csak
félelmet és dühöt. De Isten megadhatja azt a tapasztalatot, amit így szoktunk kifejezni: ami
nem öl meg, az megerősít. Lehet a rossz olyan rossz, ami megöl, akár fizikailag is, és erre
ezen a világon nincs megoldás – majd lesz ott, ahol, a Jelenések könyve szerint, a fehérbe
öltözött mártírok fognak ünnepelni. De ha mégsem öl meg, hanem megerősít, akkor
megszülethet a hála is. De miért legyek hálás a rosszért? Több mindenért, mint akkor gondolnám, ha csak jó dolgok történnének velem. A rossznak hála, elmélyülhet az
önismeretem, jobban láthatom a saját hibáimat, közelebbi ismeretségbe kerülhetek az énem
árnyékos oldalával. A rossznak hála, felismerhetek magamban olyan készségeket és
erőforrásokat, amelyek azelőtt mélyen el voltak rejtve bennem. A rossznak hála, sokkal
jobban megismerhetem a körülöttem élőket is, jobban tudhatom, hogy kire lehet számítani, és
kitől lehet figyelmet, jó szót, mellém állást várni. Megtudhatom, ki az igazi barát. Végül, hála
a rossznak, személyes tapasztalat birtokában mondhatom ki, a saját szavaimként, az ige
szavait: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

Hálaadó istentiszteletünk elején a 23. zsoltár szavai érintettek meg bennünket: az Úr az én
pásztorom, nem szűkölködöm. Jó nekünk, ha a most befejeződő tanév minden eseményét,
minden élményét és minden meglepetését, a jókat is és a rosszakat is, egy nagy kosárba tudjuk
összerakni, rájuk nézni, a kosarat az Úr elé tenni, és Dáviddal együtt kimondani: az Úr az én
pásztorom, nem szűkölködöm. Mindenért, amit kaptam tőled, Uram, hálás vagyok. Tele van a
szívem, csordultig tele van a szívem hálával!

Mondjuk el együtt a Jézustól tanult imádságot!

„Hallgassatok rám, és élni fogtok!” (Ézs 55,1-5)

Igénknek két központi üzenete van. Az első, hogy Isten olyan új helyzetet teremthet, amire
senki nem számított. A második, hogy Isten igéje segít nekünk felismerni az új helyzetet, ő
formálhatja át szívünket és gondolatainkat, hogy készen álljunk az újra.

Az a próféta, aki az Ézsaiás könyve 40-55. fejezeteit írta, akkor élt Babilonban, amikor éppen
korszakváltás történt. A hatalmas erejű, ragadozó természetű babiloni birodalom elbukott, és a
helyét a perzsa birodalom vette át. A perzsákkal nem csak hatalomváltás, hanem
szemléletváltás is érkezett, a perzsa király a saját vallásának a tanításai szerint arra törekedett,
hogy mindent, ami megváltozott, az eredeti formájában és az eredeti helyzetében állítsa
helyre. Ez vonatkozott azokra a kis népekre is, akiket fogságba hurcoltak Babilonba, így
Izrael közösségére is, akik hetvenévnyi fogság után hazatérhettek az ígéret földjére.

Az akkoriak közül sokan már a fogságban születtek, el sem tudták képzelni, hogy lehet más is
az életük, mint megalázott, szegénységben tartott kisebbségként élni a Tigris és az Eufrátesz
partjain. Azt sem tudták elképzelni, hogy Isten gondoskodhat róluk, vízzel, tejjel, borral,
kenyérrel, és – azon az éghajlaton különösen értékes – zsíros hússal. Amiért korábban
keményen meg kellett dolgozniuk, azt most ajándékba kapják, ingyen – szól hozzájuk a
prófétán keresztül az ígéret.

A második központi üzenet, hogy Isten igéje segít nekünk felismerni és magunkhoz ölelni az
újat. A gondolataink és az érzelmeink maguktól sokszor zártak, rossz élmények és
tapasztalatok akár kényszerpályára is vezethetik őket. Elszigetelhetnek bennünket a
társainktól, elzárhatnak fontos eseményektől. Isten igéje megnyitja a szemünket, és megnyitja
a szívünket is. Még a legegyszerűbb isteni üzenet is csodát tehet: ha megértem, hogy mit
jelent a felebarátomat úgy szereti, mint magamat, megújulhat a kapcsolatom azzal az emberrel
is, akik magamtól kerülnék, elutasítanék.

Isten igéje ma is szól hozzánk. A tanév utolsó áhítatán azt kérem Istentől mindannyiunk
számára, hogy szólítson meg bennünket a nyári szünet során, olvasmányokon, élményeken,
filmeken, embereken, eseményeken keresztül, hogy minél többet felismerhessünk abból az új
világból, amit készít nekünk.

Hadd váljon valóra számunkra is, amit a tegnapi ünnepnap imádsága ígér: „Nem az vagyunk,
aminek itt és most tűnünk, hanem az, amiben reménykedünk. Nem az vagyunk, amit mi
magunk akarunk csinálni magunkból, hanem amit Isten eltervezett velünk.” Ámen.

„Maradjanak szívedben az igék…” (5Móz 6,4-9)

A Szentháromság ünnepe utáni első vasárnapon megkapjuk azt az útmutatást, ami vezethet
bennünket az egyházi esztendő egész „ünneptelen félévén” keresztül. Mózes ötödik könyve
újra összefoglalja a törvényt, amit már a közösség tapasztalatai is megerősítenek: a
nélkülözés, a félelem, a szabadulás, az eltávolodás zavara, vagy az Úrhoz való ragaszkodás
öröme. „Halld meg Izrael, az Úr a te Istened, egyedül az Úr”, őt szeresd, az ő szavait fogadd a
szívedbe. Minden ezen múlik. Ha az Úr szavai töltik be az életünket, akkor tudunk
ragaszkodni az élet útjához.

Izrael közösségében kialakult az a szokás, hogy fizikai módon is körülveszik magukat Isten
igéjével. Kösd a karodra, tedd a homlokodra, szegezd fel az ajtófélfádra. Ismerik az embert,
tudják, hogy nem csak lélek, hanem test is, szüksége van a fizikai emlékeztetésre. Ezt tesszük
mi is, ha felvesszük az Élet gyöngyei karkötőt, amivel a tavaly tavaszi csendesnapon
találkoztunk. A csend gyöngyei, a szeretet gyöngyei, a puszta gyöngye, a szenvedés gyöngye,
a kezdet és a vég nagy arany gyöngye, szerény színes fagolyók, amelyek igéket, történeteket,
személyes emlékeket idéznek fel. Az ige helye a szívünkben van, de elfogadunk minden
egyszerű segítséget, hogy ez így is legyen.

Találkozott-e már közületek valaki olyan igével, amely megragadta, és az élete része lett?
Nekem ilyen a keresztelési igém, amelyet a szüleim választottak számomra, amikor néhány
hónapos voltam. Csak néhány éve kerestem meg, és azóta sokat jelent: „Vajon mi lesz ebből a
gyermekből?” Megpróbálom elképzelni a szüleimet, akik idősek voltak már, amikor
születtem, és ezzel az igével igyekeztek a maguk számára is, és számomra is Isten
világosságába helyezni az életemet. Volt ebben a választásban kérdés, kíváncsiság, de volt
benne bizalom is: Isten akarata szerint lesz ebből a gyermekből valaki. Sokat jelent nekem a
szüleim hite, amivel Isten akaratának a terébe helyezték az életemet.

Erre érzett rá József Attila is, aki a „Halld meg Izrael!” megszólítás héber nyelvű eredeti
szavait felidézve írt arról, hogy mit jelent minden körülmények között ragaszkodni a szeretet
útjához. Smá Jiszróel című versének harmadik, utolsó versszakát idézem:

És most is, akármi jöhet,
dicsőség, sok pénz, nagy betegség,
akárki vethet rám követ,
és bár halálos ágyam vessék,
a véghetetlen szeretet
szavát kiáltom, bármi essék:
Smá Jiszróel!

Ámen!

„… egy ilyen hajtás végül szent maggá válik!” (Ézs 6,1-13)

Szentháromság ünnepe az egyházi esztendő végén a célba érés, a megérkezés, az Istennel és
az egymással való közösségbe való meghívás ünnepe. A Szentháromság régi és kifejező képe
szerint, amit a XV. században a zseniális orosz festő, Andrej Rubljov is megfestett, a három
isteni személy, a Teremtő, a Megváltó és a Megszentelő asztalnál ülnek, ahol a negyedik hely
még üres, ez az én helyem, a mi helyünk, amit mi is elfoglalhatunk.

A mai ünnepre kapott igénk pedig arról beszél, hogy milyen messziről indulunk e felé a cél
felé, milyen tragikusan rossz helyzetből, mennyire elrontott belső emberi feltételek közül.
Ézsaiás próféta elhívásának a történetét kaptuk. A próféta a Krisztus előtti nyolcadik
században élt, amikor a Közel-Keleten az asszír birodalom pusztította a kisebb népeket,
köztük Izraelt is. Ráadásul a király, aki ötvenkét éven leresztül uralkodott, alkalmatlan és
tehetetlen volt, vezetése híján szétesett a közösség. Ézsaiás Uzzijjá király halálának az évében
látta a Seregek Urát – Izrael láthatatlan Istenét!!! – aki előtt ki kellett mondania: jaj nekem,
elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! Nem tudok
igazat mondani, és nem tud körülöttem más sem igazat mondani! Ezt az Ézsaiást tette
alkalmassá az igazmondásra az angyal, aki megérintette a száját az oltárról elvett parázzsal.

Ézsaiás igent mondott az Úr hívására – itt vagyok, engem küldj! – és az első üzenet, amit át
kellett adnia, borzasztó volt. Nem fognak rád hallgatni, sokan el fognak pusztulni. A
pusztulásból viszont megmenekül egy hajtás, ami szent maggá válik, és amiből majd kisarjad
az új, Istenhez hűséges, igazmondó közösség is. Ézsaiásnál olvassuk ezután a legbátrabb,
legtöbb reményt adó próféciákat is, amiket a feltámadott Krisztusban hívő közösség később
úgy értett, hogy ezekkel a szavakkal már a Messiásra mutatott. A nép, amely sötétségben
lakik, nagy világosságot lát… Egy gyermek adatik nékünk, aki majd igazságosan és
hatalommal fogja vezetni a népet… Nép a népre kardot nem emel, háborúzni többet nem
tanul… A ragadozó párduc a gödölye mellett hever, és nem akarja bántani… Ezekből az
ígéretekből élünk azóta is, ahogyan haladunk a cél, a Szentháromság Istennel való közösség
felé.

A Szentháromság Istennel való közösség megéléséhez vezető út az igazmondással kezdődik.
Adja meg Urunk nekünk is az igazmondás képességét, hogy építhessük magunkban és
magunk körül az ünnepre készülődő közösséget! Ámen.

„Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr!” (4Móz 11,10-
17; 24-29)

Iskolai rendünk szerint a Pünkösd előtti hétfőn ünnepeljük a Szentlélek kiáradásának az
ünnepét, hiszen Pünkösd hétfőn nem találkozunk. Első látásra talán furcsa az ószövetségi ige,
amit Pünkösd ünnepére kaptunk.

Izrael népe a pusztában vándorol, sok szenvedésen és frusztráción mennek keresztül, és
haragjukban Mózes ellen fordulnak, mint néhány más alkalommal is. Mózes pedig Istenhez
kiált: miért teszed ezt velem? Miért raktad rám ennek az egész népnek az összes gondját, amit
nem tudok elhordozni? Lássuk meg, hogy Mózes nem omlik össze a terhek alatt, hanem Istent
szólítja meg, tőle kér segítséget. Isten pedig egy egyszerű, de hatékony tanáccsal segít rajta:
osszad meg a terheidet! Válassz ki hetven vént, azaz megbízható férfit, akik majd a
segítségedre lesznek, én pedig nekik is adok az én lelkemből, ami eddig csak rajtad
nyugodott! Ők is fognak prófétálni, azaz ők is megértik és tovább fogják adni a többieknek az
én akaratomat! Azok a képességek, amelyeket eddig egyedül te bírtál, az övéik is lesznek, ők
is fogják tudni vezetni, tanácsolni, vigasztalni a népemet!

A történetben megismerkedünk két férfival, akik a táborban vannak, amikor Isten lelke leszáll
a hetven vénre, és tőlük messze prófétálnak. Valaki Mózeshez szalad ezzel a hírrel, más
valaki pedig azt tanácsolja Mózesnek, hogy tiltsa meg ezeknek az embereknek, hogy
nyilvánosan beszéljenek Isten akaratáról. Mózes ezt a tanácsot elutasítja, s végül kimondja
igénk legfontosabb mondatát: bárcsak az Úr egész népe próféta volna!

Ez a kívánság kezdett el beteljesedni az első Pünkösd napján, amikor először a tanítványok,
majd később az ősgyülekezet sok-sok tagja kapta meg a Szentlélek erejét és ajándékát. Őt
ígérte meg Jézus, mint Pártfogót, aki mellettünk áll minden bajban, és segít, hogy eszünkbe
jussanak a megfelelő szavak, ha az Úr akaratát kell másoknak elmondani. Ez a kívánság ma is
teljesül, és el fog jönni a nap, amikor minden emberre ki fogja árasztani a lelkét az Úr. Ennek
a napnak a reménysége erősítsen bennünket ma is! Ámen.

„Erőt kaptok…!” (ApCsel 1,4-14)

Jézus mennybementele eseményét Lukács evangélista nagyon látványosan ábrázolja az
apostolok cselekedeteiről szóló könyve elején. Jézus, míg beszél, a levegőbe emelkedik, míg
végül felhő takarja el őt a tanítványok szemei elől. Aki ezt látta, vagy megpróbálja elképzelni,
soha nem felejti el. Aki egy barokk festményt látott erről, amivel magyarországi
templomokban is gyakran lehet találkozni, szintén nem felejti el, a szokatlan kép velünk
marad.

Mit jelent ez a szokatlan kép? Három szinten keressük az üzenetét.

A legegyszerűbb magyarázat szerint Lukács evangélista két korszaknak a határát akarhatta
megjelölni ezzel a képpel. Azelőtt Jézussal testi valójában lehetett találkozni, még a
feltámadott testével is, ezután már nem találkozhatunk vele így. Egyszer majd újra, testben
visszatér, de addig megfogható valóságában nélkülöznünk kell.

A második magyarázat az ókori világképből következik: Jézus a mennybe ment fel, oda, ahol
a teremtő Úristen egy trónszéken ülve uralkodik. Az Atya jobbján ül, ahogyan ezt megvalljuk
az Apostoli Hitvallásban is. Részesül a világot teremtő Isten hatalmában. Óriási vigasztalás
lehetett ez a tanítványok számára, akik üldözött kisebbség voltak, és jobb esetben bolondnak,
rosszabb esetben bűnözőnek tekintették őket, hiszen Jézus nem egy kivégzett galileai
vándorprédikátor, akit jobb lenne elfelejteni, hanem Isten akaratának a képviselője, aki
Istenhez mindenkinél közelebb van. És óriási vigasztalás ez minden azóta élő, és mai
Krisztus- követő számára is, akik néha még vallásos emberektől is megkapják, hogy nem kell
Jézust olyan komolyan venni. Nem, Jézust komolyan kell venni, mert aki őt nem veszi
komolyan, az Istent utasítja el.

A harmadik magyarázat arra nyitja fel a szemünket, hogy Jézus mennybemenetele után
radikálisan megváltozhatott az is, ahogyan a tanítványok magukra tekintettek. Amíg Jézus
testi valójában velük volt, addig támaszkodhattak rá, és tőle várhattak mindent. A tanítványok
nem gyógyítottak, de Jézus gyógyított. A tanítványok nem álltak helyt a nyilvános vitákban,
de Jézus helyettük is vitatkozott. A tanítványok nem vállaltak személyes kockázatot, hanem
inkább elrejtőztek, sőt, Péter még háromszor le is tagadta, hogy egyáltalán ismeri őt, de Jézus
vállalta a kockázatot, egészen a kereszthalálig. Most minden megváltozott: a tanítványok
felismerték, hogy ezentúl nekik kell tenniük azt, amit korábban Jézus tett helyettük. És
amikor, az első Pünkösd napján, a Szentlélektől erőt is kaptak, készek lettek arra, hogy
gyógyítsanak, vitatkozzanak, személyes kockázatot vállaljanak – egészen a vértanúság
vállalásáig. Ebből az erőből született az egyház, ebből lett a mára olyan népes és olyan
sokszínű keresztény közösség.

Engedjetek meg egy látszólagos kitérőt. Tegnapelőtt volt kétszáz éve, hogy bemutatták
Beethoven Örömódáját. Május elsején volt húsz éve, hogy több közép-európai országgal
együtt mi is beléptünk az Európai Unióba, és ezekben a napokban nálunk is sokan játszották
és énekelték az Unió himnuszát, az Örömódát. Hogy jön ez mennybemenetel ünnepéhez? Úgy
hogy az Örömódában annak örülünk, hogy egyszer testvér lesz minden ember. Ez a cél
vezette az Uniót alapító politikusokat is: legyenek testvérek azok az európai népek, akik
egykor egymásnak ádáz ellenségei voltak. Erre mutat Jézus üzenete is: szeressétek egymást.
Ez a kihívás áll előttünk is, várja, hogy megfeleljünk neki.

Ma egy régi könyörgő imádsággal fogjuk megszólítani mennyei Atyánkat. Az imádság az
Evangélikus Énekeskönyv 755. oldalán olvasható, tizenhatodik századi imádság
tizenkilencedik századi változata. Sokáig úgy néztem rá, mint régi korok szép, de ma már nem
aktuális emlékére. Azután történt néhány dolog, amire nem számítottam: kitört a világjárvány,
a szomszéd országot lerohanta egy nagyhatalom, és kiderült számomra: ez az imádság a
miénk is lehet. Imádkozzunk ennek az imádságnak a szavai szerint!

Amint pénteken a ballagási istentiszteleten, most újra utalok Illés próféta történetében arra a
részletre, amikor a próféta a Hóreb hegye felé tart, elfárad, elalszik, és egy angyal ezekkel a
szavakkal ébreszti fel: „Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” Majd a történet
így folytatódik: Illés „fölkelt, evett és ivott, majd annak az ételnek az erejével ment negyven
nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.” (1Kir 19,7-8)

Nektek is magatokhoz kell venni minden lehetséges táplálékot, hogy végig tudjátok járni az
előttetek álló hosszú, nehéz utat. A tápláléknak négy dimenziója van, és mind a négyre
szükségetek is van.

Fontos a fizikai dimenzió, valami jó étel, amit magaddal viszel a tanterembe. Mogyorós
étcsokoládé, a kedvenc joghurtod, vagy bármi, aminek a társaságában komfortosan érzed
magadat.

A következő a gondolati-mentális dimenzió, mindaz a tudás, amit az évek során magadba
szívtál, és ami most szép rendben elő fog jönni, hogy szolgáljon a feladatok megoldása során.

A harmadik a lelki dimenzió, szüleid szeretete, barátaid és barátnőid támogatása.

A negyedik pedig a spirituális dimenzió, az áldás. Fontos tudni, hogy az áldás nem mágikus
dolog, nem magától hat, hanem annak az életére hat, aki hisz benne. Ugyanez érvényes az
áldás negatív párjára, az átokra is, az is csak arra hat, aki hisz benne. Az átkot tehát
elutasíthatod azzal, hogy nem hiszel benne, az áldást pedig magadhoz ölelheted úgy, hogy
hiszel benne.

Meg szeretném osztani veletek egy ma reggeli élményemet, de ehhez előbb el kell mondanom
egy régi történetet is. Katona voltam a nyolcvanas években, és egy katolikus, szintén
lelkészjelölt katonatársam egyszer azt mondta nekünk, hogy van az országban, valahol
messze, egy apáca-kolostor, ahol az apácák minden nap imádkoznak értünk. Minden nap, név
szerint, értünk, hogy a laktanyában ne érjen bennünket semmi baj, le tudjuk győzni a
kísértéseket, és meg tudjuk őrizni a hitünket és a hivatásunkat. Nekem nagyon sokat jelentett,
hogy tudhattam, ismeretlen apácák, Istennek szentelt életű emberek naponta imádkoznak
értem.

Ma kora reggel a családi messenger-csoportban a legnagyobb fiunkkal beszélgettünk arról,
hogy mi vár ránk a mai napon. Egyszer csak beköszön a csoportba a felesége, a menyem, aki
amerikai, most éppen otthon van New York államban, az egyetemi képzésének a jelenléti
részét végzi, és megkérdezi, hogy, Apa, miért nem alszol? Válaszoltam, hogy azért nem
alszom, mert készülök az iskolába, ahol az érettségizők kapnak majd tőlem áldást. A menyem
erre azt írta, hogy ő is imádkozni fog értetek, mondjam is meg nektek. Nos, akiért a menyem
imádkozik, engedjetek meg nekem a magyar érettségi reggelén egy szokatlan szószerkezetet,
azért imádkozva van. Ez az erőforrás is titeket fog szolgálni.

És most halljátok az ír áldást, amit ma reggelre választottam nektek:

Legyen ösvényed, amin jársz, egyenessé lábaid előtt. Hátszél segítse előre lépteidet.

Ragyogjon rád napfény, és melengesse bőröd, langyos eső itassa földedet.

És míg újra látjuk egymást, Isten legyen veled, áldó szent kezét tartsa föléd, és őrizzen téged!

„ ... az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra…” (Jn 16,5-15)

Mai igénkben is az utolsó vacsorán tanítványaihoz szóló Jézus szavaival erősíti kortársait az
évtizedekkel később író evangélista. A helyzetek mások, az üzenet mégis ugyanaz, és
ugyanolyan erővel szólítja meg a hallgatót is: azt is, akivel Jézus még a feltámadása előtt
beszélhetett, azt is, akit hetven-nyolcvan évvel később látott maga körül az evangélium
szerzője, és minket is, itt a Fasori Gimnáziumban, 2024. április 29-én – különös tekintettel
végzős diákjainkra, akik utoljára vesznek részt a hétfő reggeli áhítaton. Az üzenet pedig így
szól: ha majd eljön a Pártfogó, ahogyan Jézus itt Isten Szentlelkét nevezi, akkor leleplezi a
világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság, és mi az ítélet, és elvezet titeket a teljes igazságra.

A helyzetek ugyan mások Jézus elfogatása előtt, majd nyolcvan évvel később,
Mennybemenetel és az első Pünkösd után, és ma, de van bennük hasonlóság is: Jézus követői
egy kis közösséget alkotnak, akiket néha kegyetlenül üldöznek is, de legalábbis széles körben
kétségbe vonják, hogy igaz-e, amit Jézusról tudnak és vallanak. Ha jól értjük az evangélium
mondatait, azt is értjük, hogyan szólít meg bennünket itt és most.

A bűn az, hogy nem hisznek énbennem – mondja Jézus. Jézus követőinek kis közössége
gyakran hallotta, hallhatja ma is, hogy amit Jézus tanított és képviselt, az bolondság, és ők
maguk is, akik hisznek benne, bolondok. A Pártfogó majd meg fogja fordítani ezt a vádat:
nem azok a bolondok, akik hisznek, hanem azok élnek bűnben, Istentől távol, akik Jézusban
nem hisznek.

Az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem – folytatja Jézus. Arra
utal, hogy, ahogyan az Apostoli Hitvallásban is valljuk, az Atya jobbján ül, és részesül a
hatalmából. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy amit a Názáreti Jézus, mint
egyszerű ács, később vándortanító, még később halálra ítélt és kivégzett férfi mondott és tett,
amögött a világot teremtő Isten akarata áll, aki – az ókori világkép szerint – a mennyben ül a
trónján, és uralkodik.

Az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett – fejezi be Jézus a Szentlélek által
kimondott igazságot. A világ fejedelmének a Szentírás gyakran nevezi a Sátánt, de mellette
utal azokra az uralkodókra is, akik az erőszak és a hazugság eszközeivel tartják fenn a
hatalmukat. Milliók rettegnek az ilyen uralkodóktól, és milliók hiszik azt, hogy a hatalmuk
soha nem fog megrendülni. Jézus azt mondja, hogy az ítélet már megszületett róluk, s ez
végül mindenki számára nyilvánvaló lesz. Akik most szenvednek a hatalmaskodók miatt, akár
áldozatul is esnek nekik, tudják, és sose felejtsék el azt, hogy a mennyei Atya az ő oldalukon
áll.

Mi érinti ebből az üzenetből különösen a végzős diákjainkat? Mához egy hétre elkezdődnek
számukra az érettségi vizsgák, és két hónappal később kézbe fogják venni az érettségi
bizonyítványukat. Komoly határpont ez, az igazság pillanatának a megérkezése, sokféle
lehetséges értelemben is. Hagyományainkba ágyazott alkalom, ami ízelítőt ad abból, amiről
igénk beszél: milyen lesz majd megtudni a teljes igazságot. Legyen nekik jó élmény a közelgő
megmérettetés, és ébredjen várakozás a fiatalabb diáktársaikban arra nézve, ők is jól
készüljenek arra a napra, ami a végzősök számára már egészen közel van! Ámen.

„… és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek…” (Jn 16, 16-23a)

A Húsvét után harmadik vasárnap témája: Jubilate, örüljetek! Igénk Jézust szólaltatja meg az
utolsó vacsorán, tanítványai között. Arról beszél velük, hogy egy ideig még sok
viszontagságot és szomorúságot el kell viselniük, de ha Jézus visszatér, akkor mindennek
vége lesz, a szenvedések elmúlnak, és mindent betölt majd az öröm.

Amikor János evangéliuma született, Jézus követőit már régóta és kegyetlenül üldözték. Ha
reggel felkeltek, nem lehettek benne biztosak, hogy megérik az estét, ha este lefeküdtek,
számoltak azzal, hogy akár éjszaka értük fognak jönni. Először ennek a közösségnek szólt s
biztatás: tartsatok ki, álljatok meg szilárdan a hitben, és nem veszítsétek el a reménységeteket,
hogy a szenvedés nem fog örökké tartani.

Nagyon szépnek tartom, hogy Jézus, aki férfiként nem szült gyermeket, milyen pontosan
beszél arról, hogy milyen élményen megy keresztül minden szülő anya. A szülés előtt
fájdalom és félelem, miután pedig a gyermek megszületik, az anya minden rosszat elfelejt, és
örül a gyermekének. Nektek is így örült az édesanyátok, amikor megszülettetek.

Van egy rossz tulajdonságom: néha gondolkodom a múltam rossz történetein, és rágódom a
bántásokon. De van egy gyakorlatom is, amivel megpróbálom legyőzni ezt a rossz
tulajdonságot. Azt képzelem, hogy megyek az utcán, és szembe jön velem valaki, aki régóta
ismer és szeret, és tud a rossz történetekről is, amin rágódni szoktam. Ez a valaki köszön
nekem, megkérdezi, hogy vagyok, és megkérdezi azt is, hogy mikor találkoztam utoljára X.
Y-nal – valakivel, aki valamikor bántott. Az elképzelt helyzetben nézek a barátomra, őszintén
csodálkozom, és megpróbálom felidézni, hogy vajon kire gondol, de nem jut eszembe. Nem
emlékszem rá – végül megszólalok: mondd csak, ki is az az X. Y.???

Amit csak elképzelek, egyszer valóság lesz mindnyájunk számára: nem fogunk emlékezni
sem semmi rosszra, teljesen az öröm fog betölteni – Jézussal, és egymással közösségben.
Ámen.

Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek
engem. (Jn 10.11-14)

A Jó pásztor vasárnapján Jézus, a jó pásztor szólít meg bennünket. Hétfői áhítatunk közel esik
az április 16-i Holokauszt emléknaphoz is – erre is gondolunk, amikor Jézus üzenetét
hallgatjuk.

A Holokauszt 6 millió áldozata közül másfél milliónyian voltak 14 éves, vagy ennél fiatalabb
gyerekek. A gonosz hatalom az egész zsidó népet el akarta pusztítani, nem kímélte a
gyerekeket sem. Hogyan élhették ezt meg a gyerekek, a zsidó származásúak és a többiek,
barátaik és iskolatársaik? A harmincas és a negyvenes években sokat hallhattak arról, hogy a
zsidók mások, mint a többiek, nem lehet bennük bízni, nem szabad velük barátkozni, de
biztosan, sokan mégis, normális fiatalokként élvezték egymás társaságát. Aztán egyszer
mindez komolyra fordult: a zsidó származású gyerekeknek sárga csillagot kellett hordaniuk,
később iskolába sem járhattak, gettóba kellett költözniük, elvitték őket, és nagyon sokakat
meggyilkoltak.

Nem mindenki pusztult el az egykor pusztulásra ítélt gyerekek közül, néhányan életben
maradtak, és később emlékeztek. Tőlük tudhatjuk, hogy hogyan élhették meg ezeket a
szörnyű hónapokat a gyerekek. Négy egykori gyermek emlékeit idézzük most fel.

Az egyikük, Károly, még egészen kicsi volt, és Sztehlo Gábor egyik rejtekhelyén vigyáztak rá
a bátor felnőttek. Egy este, nem sokkal 1944 karácsonya előtt, két SS tiszt csengetett be a
budai villa kapuján, és nagy tisztelettel meghívtak 20 kisgyereket másnap estére a
főhadiszállásukra vacsorára. Remegő szívvel engedték el őket a rájuk vigyázó felnőttek,
hiszen nem tudhatták, hogy valaki nem szólja-e el magát, és nem derül-e ki, hogy a gyerekek
zsidók. Késő éjszaka volt már, amikor az SS tisztek visszahozták őket, és megköszönték a
látogatásukat. A gyerekek elmesélték, hogy gazdagon terített asztal várta őket, és amíg
vacsoráztak, kamerák surrogtak és fényképezőgépek kattogtak körülöttük. Később derült ki,
hogy propagandafilmet forgattak a Harmadik Birodalom számára, arról, hogy milyen jó
dolguk van a német megszállás alatt élő szövetséges népeknek.

A másik gyermek, Gyuri, már nagyobbacska volt, egy tiszántúli kisvárosban lakott. Budapesti
rokonai hívták látogatóba, amikor a városában élő minden zsidónak, felnőtteknek és
gyerekeknek egyaránt, be kellett költöznie a gettóba, ahonnan hamarosan elvitték őket a
megsemmisítőtáborba. Amikor ez a fiú visszatért, egyetlen zsidó rokonát vagy barátját nem
találta otthon, és többé velük nem is találkozott.

A harmadik gyermek, Imre, tizennégy évesen került a családjával együtt Auschwitz-
Birkenauba. Amikor leszállt a vonatról, a csomagjaikért érkező rabok jiddis nyelven azt
mondogatták neki: tizenöt! Tizenöt! Mire a szelekciós pontra ért, megértette, hogy amikor
megkérdezik tőle, hogy hány éves, azt kell mondania, hogy tizenöt. Így kerülte el, hogy még
aznap gázkamrába küldjék, és ő is a népirtásnak egy híres tanúja.

A negyedik emlékezőnk, Ágnes, már nem egészen gyermek, tizenöt éves diáklány, akinek
Budapesten 1944 decemberében be kellett költöznie a gettóba. A magyar gettóba jelölték ki a
helyét, de tartott attól, hogy ott védtelen lesz, és ezért a biztonságosabbnak tűnő nemzetközi
gettóba, az Újlipótvárosba akart bekerülni. Ahogyan a Szent István körúton a Pozsonyi út felé tartott, látta, hogy a saroképület előtt, ami akkor a nyilas párt székháza volt, egy fegyveres
nyilas őrszem állt. Megijedt, hogy a fegyveres nem fogja átengedni, körülnézett, és meglátott
egy német katonát. Odalépett hozzá, tökéletes németséggel megszólította, elmondta, hogy X.
Y. zsidó lány vagyok, a nemzetközi gettóba igyekszem, de félek, hogy ez a nyilas nem enged
be, nem tudna-e nekem segíteni. A német katona udvariasan igent mondott, és elkísérte a
lányt az őrszem előtt. A nemzetközi gettó mégsem volt teljesen biztonságos hely, hiszen
nyilas fegyveresek egy-egy házba ott is betörtek, az embereket a Duna partjára terelték és
kivégezték. Egy alkalommal Ágnest is levitték sokadmagával a Duna-partra, és a sor egyik
végétől kezdve egymás után tarkón lőtték az embereket. A gyilkosság Ágnes mellett állt meg,
őt, és a még életben maradottakat visszaparancsolták a házba. Ágnes hosszú élete végéig nem
tudta megfejteni, hogy, míg barátait, iskolatársait meggyilkolták, miért pont ő maradt életben.

Amikor Jézus azt mondta, hogy én vagyok a jó pásztor, mindenki pásztoraként szólalt meg.
Pásztora a meggyilkoltnak, a túlélőnek, az emlékezőnek. Pásztorunk nekünk is, akik azért
emlékezünk, hogy ne történhessen meg újra, ami nyolcvan éve megtörtént. Ámen.

Jézus a nevén szólította: Mária! (Jn 20,1-16)

Az istentisztelet elején az Evangélikus Énekeskönyv 215. énekét énekeljük: Jézus,
Megváltónk sírba szállt… Ámde levert poklot, halált. Ebben a különleges énekében Luther
megmutatja mind a három képet, amivel keresztény hitünk kifejezi, hogy mit ért azon, hogy
Jézus megváltott bennünket a bűntől és a gonosztól. Az első kép a győztes Krisztusé (2. és 3.
versszak), a második kép az áldozati Bárányé (4. versszak), a harmadik pedig a Mesteré, aki
mellém áll, és szeretni tanít (5. és 6. versszak). Nagy dolog, hogy nem egy, hanem három
képünk van, és mindig azon a képen keresztül próbálhatjuk megérteni, hogy mit tesz értünk
Krisztus, amelyik éppen a legjobban megérint.

Az evangéliumi történet a Magdalai Mária alakját állítja elénk. Máriáról két evangélista,
Lukács és János ír. Lukács elmondja, hogy Máriából Jézus hét ördögöt űzött ki, tehát súlyos
pszichés betegségben szenvedett, amiből Jézus meggyógyította. Elmondja azt is, hogy más
nőkkel együtt tagja volt a tágabb, hetvenkét tanítványt számláló tanítványi körnek. János a
mai történetünkben ehhez azt teszi hozzá, hogy ő volt az első, aki a feltámadott Jézussal
személyesen beszélt. Két férfi, Péter és a szeretett tanítvány előbb értek oda az üres sírhoz, de
aki először beszélt Jézussal, az a Magdalai Mária volt.

Mária teljesen össze volt zavarodva. Már azt sem értette, hogyan lehetséges, hogy valaki az ő
Mesterét, aki meggyógyította, nem szereti. Hogyan lehetséges, hogy egyesek olyan
ellenségesek iránta, hogy a halálát kívánják. Hogyan lehetséges, hogy koncepciós perben
elítélik és meggyilkolják. Ezután pedig, az ünnepet követő napon, hajnalban, még napfelkelte
előtt meg akarja keresni a holttestét, de csak az üres sírt találja. Teljes összeomlás,
kétségbeesés. Talán nem csodálkozunk azon, hogy ebben a lelkiállapotban Jézust elsőre nem
ismeri fel. Csak akkor ismeri meg, amikor Jézus a nevén szólítja.

Mária nevének a kimondásával a feltámadott Jézus azt fejezi ki, hogy tudom, ki vagy, azt is
tudom, hogy min mentél keresztül, és melletted állok. Élek, nem hagylak el. Minden rendben
van.

Máriával azonosulva mi is átélhetjük, hogy Jézus a nevünkön szólít bennünket. Ismer. Minden
rendben van. Ámen.

Ott voltál? (az Evangélikus Énekeskönyv 570. éneke)

Jézus szenvedése történetének felidézésekor úgy érezzük magunkat, mintha mi is résztvevői
lennénk az eseményeknek. Ott vagyunk, amikor elfogják, kihallgatják, elítélik, megverik,
keresztre feszítik. Ahogyan átéljük, ami vele történt, újra éljük azokat a szenvedéseket is,
amik velünk történtek, Jézus története összekapcsolódik a mi történetünkkel.

Nagyon intenzíven és intelligensen gyakorolta ezt a lehetőséget a valamikori amerikai fekete
rabszolgák közössége. Ebből a gyakorlatból született a gospel, a lelki ének, amit magyarra
spirituálénak fordítunk. Ezek az énekek mára meghódították az egész világot, mindenütt
éneklik őket mindenféle bőrszínű emberek. A szenvedő és Isten szabadításában reménykedő
egykori fekete rabszolgák olyan kincset hagytak ránk, ami sokakat gazdaggá tesz.

Az „Ott voltál?” kezdetű ének is ehhez a kincshez tartozik. A magyar fordítás nem adja vissza
az ének teljes gazdagságát, egy kis magyarázatra szorul. A legfontosabb, hogy az Ott voltál
kezdetű mondatok végén a kérdőjel mindig valódi kérdést jelez: Ott voltál, amikor
megfeszítették őt? Láttad? Emlékszel rá? Az angol eredetiben ez a kérdés személyesebb:
Were you there, when they crucified my Lord? Ott voltál, amikor megfeszítették az én
Uramat? Ott voltál-e?

Olyan éneklő közösséget képzeljünk el, ahol valaki felteszi a kérdéseket: Ott voltál-e? a
többiek pedig bólintanak, igen, ott voltam, tudom, miről beszélsz. A kérdező ezután
hozzáteszi: ó, néha úgy érzem, nagyon félek!... – a többiek pedig újra bólintanak, igen, ezt is
értjük, mi is érezzük. Míg Jézus szenvedésének az eseményeit sorolják, a saját szenvedéseikre
is gondolnak, a saját szenvedéseikkel kapcsolatos félelmeiket is kimondják. Az ének így lesz
egy közös traumafeldolgozás részévé – a fekete rabszolgák ezt már akkor is gyakorolták,
amikor ezt a kifejezést még nem használtuk.

A szenvedést felidéző sorok után a kérdező megkérdezi: Ott voltál, amikor feltámadott?
Tudod-e mi történt Jézussal? Tudod-e, hogy mi fog történni velünk? És újra hozzáfűzi az
érzéseit, amihez a többiek ismét csatlakozhatnak: akkor úgy érzem, nagyon boldog vagyok!

Szólítson meg bennünket is az evangélium, szólítson meg ez a gospel is, ez az ének is, hogy
megérthessük és feldolgozhassuk fájdalmainkat, és részesülhessünk mi is a fájdalmakat
gyógyító isteni győzelem erejében. Köszöntsük majd egymást Húsvétkor az ősi szavakkal:
Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! Ámen

„Az én Uram, az ÚR megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam
meg.” (Ézs 50,4-10)

Virágvasárnapon arra emlékezünk, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe. Vidám, lendületes,
mámoros hangulatú nap volt. Az emberek két oldalt sorfalat álltak, Dávid fiaként,
Messiásként köszöntötték Jézust, a ruháikat terítették Jézus szamarának a lábai elé,
pálmaágakat lengettek. A tanítványok is úsztak az örömben. Jézus ezután három napon
keresztül nyilvános vitákat folytatott a templomban, a népszerűsége egyre nőtt. Majd
elárulták, elfogták, megtagadták, elítélték, kigúnyolták, kivégezték. Láthatta-e előre Jézus a
bevonulás napján, hogy mi fog történni vele?

Bizonyára ismerte Ézsaiás könyvéből a szenvedő próféta történetét. A próféta Isten üzenetét
adta át a népének egy olyan korban, amikor a legtöbben zavartak voltak. Az évtizedek óta
tartó babiloni fogság a vége felé tartott, az új uralkodó, a perzsa király már döntött, hogy haza
engedi Izrael népét, és ebben a helyzetben sokaknak számot kellett vetniük az életükkel, a
bűneikkel. Hűséges voltam-e Istenhez? Bátorítottam-e a felebarátomat? Vagy bálványimádó
lettem? Kicsinyhitű, cinikus, igénytelen? A próféta azt mondta, hogy térjenek meg a
bűneikből, és bízzanak újra Istenben, aki megszabadítja őket. Ez az üzenet sokaknak nem
tetszett. Bántotta a büszkeségüket, zavarta a világmagyarázatukat, megszólította a rossz
lelkiismeretüket. Összezártak a prófétával szemben, ellene fordultak, bántották, gyalázták. A
próféta viszont megkeményítette magát. „Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő”, szikrázik,
ha megütsz, és nem enged át sem haragot, sem aljasságot. A próféta talpon maradt,
ellenségeivel szemben Istenbe kapaszkodott.

Jézus biztosan ismerte a másik próféta történetét is, akiről Ézsaiás könyvében két fejezettel
később olvasunk. Ezt a prófétát meggyilkolták, és a gyilkosság után jön rá a közössége, hogy
Isten szolgáját veszítették el. Már halott, amikor megbánják a bűneiket, és hisznek neki. Jézus
számolhatott azzal a sorssal, hogy az ellenfelei összezárnak vele szemben, a barátai és a
követői elhagyják, ő pedig az életveszélyben egyedül marad. Mégis hirdette Isten szabadító
akaratát, az igényes, hűséges élet lehetőségét. Isten pedig mellé állt a halálon túl is,
feltámasztotta a halottak közül. Odaáll mellénk is, megerősít bennünket, hogy hűségesen
kitarthassunk mellette. Hallgassunk, ha hallgatnunk kell, szóljunk, ha szólnunk kell, lehessünk
Istenünk engedelmes tanítványai. Ámen.

Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én
vagyok!” (Jn 8,48-59)

Jézusnak gyakran beszóltak az ellenfelei, nyilvános helyeken, sokak füle hallatára. Kétségbe
akarták vonni a hitelességét, meg akarták rágalmazni, meg akarták hazudtolni, zavarba
szerették volna hozni. Ilyenkor Jézus mindig válaszolt, és a válaszai erőteljesek, meggyőzőek
voltak. Nem tért ki a kihívások elől, nem maradt csendben. Az evangélisták néha hozzáteszik:
a vitát hallgató sokaság egyre inkább lelkesedett Jézusért. Jézus magatartása csak akkor
változott, amikor elhatározta, hogy önként értünk adja magát – onnantól kezdve nem válaszolt
sem Pilátusnak, sem Heródesnek, és a mennyei Atya bocsánatát kérte azok számára is, akik a
keresztje alatt is gúnyolták. Addig viszont nem maradt néma.

A mai igénk egy különösen heves vitáról szól. Ismerjük a vita előzményeit: Jézus
meggyógyított egy beteget szombaton, néhány kenyérrel és hallal jóllakatott több ezer embert,
majd megmentette egy házasságtörő asszony életét, akit a törvény őrei halálra akartak
kövezni, és ebbe, provokatív módon, Jézust is be akarták vonni. Jézus mondata: az dobja rá az
első követ, aki nem vétkezett, megmentette az asszony életét, de súlyos önérzeti sérelmet
okozott azoknak a magukat tiszteletre méltónak tartó férfiaknak, akiket Jézus szembesített
azzal, hogy nem jobbak, mint a halálra szánt bűnös.

Ilyen előzmények után vádolják meg Jézust azzal, hogy ördög van benne – és ezzel a váddal
száll szembe Jézus. Nagyon lényeges, hogy tisztázza: nem a saját dicsőségét védi, hanem az ő
mennyei Atyja dicsőségét, akinek a küldetését teljesíti. A végső kérdés nem az, hogy kinek mi
a véleménye Jézusról, hanem az, hogy hogyan viszonyul ahhoz, akit képvisel: a teremtő
Istenhez, az ő igazságához és az ő szeretetéhez. Aki elutasítja Jézust, Atyját utasítja el, ezen
pedig az élete múlik – Jézus pedig mindent megtesz azért, hogy világosan láthasson és jól
dönthessen. Ezért áll bele a vitákba, ezért válaszol a beszólásokra, ezért nem hagyja szó
nélkül a hazugságokat és a rágalmakat.

Ebben a vitában előkerül Ábrahám neve is (hiszen Ábrahám gyermekei Isten gyermekei), és
az, hogy Jézus ellenfelei, vagy Jézus ismeri-e jobban Ábrahámot. A vita csúcsán hangzik el
Jézus kijelentése: „mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok!”. Nem kevesebbet jelent ezzel ki
Jézus, mint azt, hogy én a mennyei Atyával egy vagyok. Követői számára ez jelenti a
legnagyobb biztonságot, ellenfelei számára pedig a legnagyobb botrányt.

Kettőt kérünk az ige hallatán. Állhassunk Jézus követői között; és, hozzá hasonlóan, mi is
meg tudjuk védeni azt, amit Isten ránk bízott. Okosan és bátran, mint ő. Ámen.

Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a
halakból is, amennyit kívántak (Jn 6,1-15)

Az ötezer ember megvendégeléséről szóló történetnek kétféle értelmezését ismerjük. Az első
értelmezés szerint, amikor Jézus osztani kezdte a gyermek két kenyerét és öt halát, az ott ülők
el tudták engedni az óvatosságukat, és elő merték venni azt az ennivalót, amit a visszaútra
hoztak magukkal. El tudták engedni a félelmüket, hogy nem lesz mit enniük, és meg tudták
osztani egymással az ételüket. Kiderült, hogy mindenkinek jut elég ennivaló, még maradt is
kenyér tizenkét tele kosárral.

E szerint az értelmezés szerint Jézus az emberi szíveket változtatta meg. Szorongó szíve
helyett nyitott szívet kapott mindenki, amivel oda tudott fordulni a másikhoz, és meg merte
osztani vele azt, amije volt. Gyáva volt, bátor lett. Nagy dolog, ha az ember szíve ilyenné
formálódik.

A másik értelmezés ennél radikálisabb. Nem azzal számol, hogy az embereknek volt tartalék
ennivalójuk, hanem azzal, hogy nem volt semmijük. Az öt kenyér és a két hal fizikailag
változott át rengeteg kenyérré és rengeteg hallá. Olyan ez, mint amikor Isten megteremtette a
világot: nem volt semmi, Isten szólt, hogy legyen, és létrejött a világ. Ez az értelmezés
magába foglalja azt a tapasztalatot, amikor szegények és tanácstalanok vagyunk, nem jut
táplálékhoz sem a testünk, sem a lelkünk, nincsen semmink, együttesen sem, és kapunk
valamit, amit el sem tudtunk képzelni. Jézus erre is képes, és mi kaphatunk tőle váratlan, előre
nem látható ajándékokat.

Ha visszanézek az életemre, látom azokat az alkalmakat, amikor ilyen ajándékot kaptam
Jézustól. Ezek az ajándékok, ezek a tapasztalatok formáltak azzá, aki ma vagyok. Azt
kívánom nektek, hogy ha majd ilyen idős fejjel ti is visszanéztek az életetekre, lássátok meg,
mi mindent kaptatok ti is az öt kenyérből és a két halból. Ámen.

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa (Mt 5,10)

Azért választottam mára Jézus nyolcadik boldogmondását, mert tegnap volt a kommunizmus
áldozatainak az emléknapja, és ma lesz az iskolai megemlékezés. A kommunizmus rengeteg
áldozata között voltak, akik a hitükért szenvedtek, a hitükhöz ragaszkodva álltak ellen a
kommunista hatalom kényszerintézkedéseinek. Közéjük tartozik az evangélikus Ordass Lajos
püspök is, aki egyháza képviseletében állt ellen és vállalta a szenvedést.

Ordass Lajos Wolf Lajosként született 1901-ben német anyanyelvű családban Bácskában, a
mai Szerbiában. 1920-tól teológiát tanul, egy-egy évet Németországban és Svédországban is
végez. Az 1944. március 19-ét, Magyarország náci megszállását követő napon változtatja a
nevét Ordassra, tiltakozásképpen a náci uralommal szemben. 1945 szeptemberében a
Budapestet is magába foglaló Bányai Egyházkerület püspökévé választják. Neki kellene
képviselnie egyházát 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel évében, az állammal kötendő
egyezmény aláírásakor, de látva a hatalom megbízhatatlanságát, vonakodik. Letartóztatják,
koncepciós perben („valuta-bűncselekmény”) októberben két év fegyházra ítélik, távollétében
más írja a lá az egyezményt. Már 1950 tavaszán üzenetet kap az evangélikus egyház vezetése,
hogy a kommunista hatalom kész őt súlyosabb váddal akár halálra is ítélni, ha egy egyházi
különbíróság nem hívja vissza a püspöki szolgálatából. A testület sok tartózkodás mellett
meghozta ezt a döntést, a helyét olyan püspök foglalta el, aki készségesen kiszolgálta a
pártállamot.

1956 nyarán felkereste az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, és arra kérte, hogy térjen vissza
az egyház vezetésébe. Perét törlik, rehabilitálják, újra püspökként szolgál. A forradalom
leverése után még sokáig, 1958 nyaráig hivatalban marad, a berendezkedő Kádár-kormány
latolgatja, hogy sikerülhet-e együttműködésre bírni, ami nagy megerősítés lett volna a
bákormány számára, főleg a külföldi egyházak felé. Ordass végül nem vállalta a diktált
feltételeket, újra megfosztották a hivatalától, és olyan valakit tettek püspökké, aki 1987-ben
bekövetkezett haláláig teljesítette a pártállam kéréseit.

Ordass Lajos még húsz évig, 1978-ig élt feleségével egy kis lakásban, szerény körülmények
között. Külföldre nem utazhatott, leveleit felbontották, telefonját lehallgatták, még a
kapujukat is figyelték, hogy elriasszák tőle a látogatókat. Naplót vezetett, emlékiratokat és
prédikációkat írt, fordított. Írásainak egy gyűjteménye az őrök éberségét kikerülve kijutott
külföldre, ahol kiadták, itthon ebből komoly botrány lett. Csendben halt meg.

Halála után újabb írásai kerültek nyilvánosságra, a hűség és a szilárdság szimbóluma lett
sokak számára. Egyik életrajza ezt a címet viseli: Nem tehetett mást. Érezzük Luther híres
mondatának a hatását e mögött a cím mögött: Itt állok, másként nem tehetek. Mégis
vitatkozom ezzel a címmel: tehetett volna mást, de úgy döntött, hogy nem tesz mást.

Senki nem születik hősnek, még kevésbé egy igaz ügyért szenvedőnek, vagy éppen mártírnak.
Mindenkit boldogságra teremt Isten, aki az életét tág keretek között kiteljesítheti. Van, aki
keskeny útra, magas falak elé, gyilkos kerekek közé kerül. Neki ezek között a körülmények
között lehet helytállnia. Ő megtapasztalhatja Jézus szavainak az erejét: boldog, akit az
igazságért üldöznek, mert a szenvedések ellenére is az övé a mennyek országa. Ámen.

Böjt első hete

Bízzunk Jézusban, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett
(Zsid 4, 14-16)

A böjti hetek során Jézusra figyelünk, aki megtaníthat minket arra, hogyan harcoljunk a
bűneinkkel szemben. Ha segítségre van szükségünk, hozzá fordulhatunk, nem fog minket
cserbenhagyni.

Három lépésben mutatom meg, milyen segítséget kaphatunk Jézustól. Ahhoz, hogy hozzá
kapcsolódhassunk, őszintének kell lennünk, hozzá is és saját magunkhoz is. Aki nem őszinte,
és közben azt képzeli magáról, hogy Istenben hisz, főleg magát csapja be.
Az első segítség, amit Jézustól kaphatunk, az a vágy, hogy megbánjuk a bűneinket. Nehéz
azzal szembesülni, hogy bennünk is lakik rossz, de ezt a szembesülést el kell tudnunk viselni,
hogy kimozdulhassunk az önámításból. Fontos, hogy a bűnbánattal ne akarjunk figyelmet
kelteni magunk iránt, a bűnbánat nem színház. Elég lehet, ha csak Isten jelenlétében mondjuk
ki a bűneinket, vagy ha segítségül hívunk csak egy valakit, akiben teljesen megbízhatunk.

Ha ki tudtam mondani, hogy rosszat tettem, és ez a rossz mást is érintett, akkor keressem meg
azt, akit megbántottam, és kérjek tőle bocsánatot. Ehhez sem kell közönség, a legjobb, ha
rajtunk kívül senki más nem tud róla. Ha bocsánatot kértem, legyek türelmes. Lehet, hogy a
másik embernek időre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon nekem bocsátani. Lehet, hogy
nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Aki megbocsát, főleg magának tesz jót, de ezt nem
lehet a másikból kikényszeríteni.

A bocsánatkérés után pedig kezdődik a harc: törekedjünk arra, hogy megváltozzunk, és ne
kövessük el újra meg újra ugyanazokat a bűnöket. Jézus, aki megismert minden kísértést, de
nem vétkezett, úgy harcol értünk, hogy harcba is hív minket. Ha őt követjük, nem kell
mindvégig olyan távol maradni tőle, ahogyan a követését elkezdtük. Közeledhetünk hozzá,
hagyhatjuk, hogy a példája hasson ránk, átformáljon bennünket. Amíg itt élünk, nem leszünk
soha olyanok, mint ő, de sok bűnünket elhagyhatjuk, és egyre inkább hasonlíthatunk rá.
Ámen.

Múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság (1Jn 2,8)

Vízkereszt ünnepének központi üzenete a világosság: A csillag fénye vezette a bölcseket
Jézushoz, aki a világ világossága lesz.

Az apostol azzal biztat, hogy múlik a sötétség. A tapasztalataink viszont gyakran arról
beszélnek, hogy a sötétséggel együtt kell élnünk, és a jövőben is számolnunk kell vele.

Felteszünk hát három kérdést:
- Meddig tart még a sötétség?
- Mit jelent, hogy már fénylik az igazi világosság?
- Mit tegyünk addig, amíg a világosság mindent be nem tölt?

Az evangéliumi elbeszélések nagyon valószerűek, és nem takarják el a sötétséget. Nem
mondják a rosszra, hogy jó, és nem élnek azzal a propagandafogással sem, hogy elismerik
ugyan, hogy a helyzet rossz, de mindjárt hozzá is teszik, hogy másutt még rosszabb.
Elmondják az evangéliumok, hogy Jézus a születésétől a haláláig három rosszindulatú
uralkodó árnyékában élte az életét, a három Heródes, apa, fia és unokája idején. Mégis Isten
világossága ragyogott rajta keresztül.

Gyerekkoromban döbbenetes felfedezés volt számomra, hogy a százötven éves török
uralomnál, ami nagyon hosszú és nagyon nyomasztó volt, a balkáni országok még hosszabb,
ötszáz éves oszmán uralmat szenvedtek el. Hogy lehetett ezt ilyen hosszú ideig kibírni???

De arra is felfigyeltem, hogy ebben a sötét időszakban is ragyogott a fény. Költők, például
Balassi Bálint, vagy bibliafordítók engedték át magukon Isten világosságát.

Sokat gondolkodtam Petőfi Sándor rövid életén is. Sötét időkben messzire világító fényforrás
lett, a szavai ma is megszólítanak, például ezek:

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jogok asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán,
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán.

Térjünk vissza a harmadik kérdésünkhöz: mit tegyünk addig, amíg a világosság mindent be
nem tölt? Ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk erre a kérdésre. Egyikünk gyorsabb,
másikunk lassabb, egyikünk türelmesebb, másikunk türelmetlenebb. Figyeljünk egymásra,
keressük a fényt, ami a másikon keresztül érkezik hozzánk, engedjük mi is, hogy a másik
megvilágosodjon Istennek abból a fénysugarából, ami rajtunk keresztül árad. Ámen.

Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt! (Lk 2,15)

Miután az angyalok elmondták a pásztoroknak, hogy mi történt Betlehemben, azok el is
határozták, hogy elmennek oda, hogy saját szemükkel győződhessenek meg arról, amit az
angyaloktól hallottak. Fontos döntést hoztak, amit el is kerülhettek volna. Dönthettek volna
úgy is, csak gondolkodnak, vagy egymás között beszélgetnek arról, hogy mit hallottak az
angyaloktól. Dönthettek volna úgy is, hogy elmesélik másoknak, anélkül, hogy oda
fárasztották volna magukat a jászolhoz és az újszülötthöz. Elkerülhették volna ezt a személyes
találkozást, mégis odamentek, hogy személyesen, fizikailag, a testi szemükkel és fülükkel
foghassák fel, hogy mi történt Betlehemben.

Nekünk sokkal több lehetőségünk van rá, mint a pásztoroknak, hogy elkerüljük a személyes
találkozásokat. Internet, közösségi média, mind a rendelkezésünkre állnak, hogy otthon
maradjunk, és így próbáljunk másokkal kapcsolatot tartani. Nem kell szavakat sem
küldenünk, csak képeket, hangulatjeleket. Bele lehet ebbe kényelmesedni, és bele is lehet
szűkülni, el lehet szokni a személyes találkozásoktól. Pedig néha éppen erre van szükségünk.
Belenézni a másik szemébe, hallani a hangját, vagy csak együtt hallgatni vele. A személyes
jelenlét mélyebben megérint, mint az online kapcsolat. Ismerhették a személyes jelenlét
fontosságát a pásztorok is, és talán azt is, hogy a fiatal családnak éppen rájuk lehet szüksége,
és nekik is szükségük lehet a fiatal családra.

A pásztorok és a szent család találkozásának lehet olyan dimenziója, amiről nem beszélnek az
evangéliumok, és nem mutatják meg a szokásos betlehemi jászol-ábrázolások sem. Kit
találtak a pásztorok Betlehemben? Egy fiatal nőt, aki néhány órával azelőtt megszülte az első
gyermekét. Ott lehetett az arcán, ott lehetett a szívében és az idegeiben a szüléssel együtt járó
minden félelem és fájdalom. A környezete nem igazán komfortos. A férfi, a jegyese,
tanácstalan, nem nagyon érti, mi történik. Mi ismerjük a történet folytatását, és a végét is,
tudjuk, hogy a legszebb, legfontosabb történet kezdetén vagyunk, de Mária és József akkor
még nem tudták. Félelmükben, fájdalmukban és tanácstalanságukban volt velük nagyon
szoros közösségben Isten. És Isten ott van, azóta is, emberekkel, velünk is, ahol a félelem, a
fájdalom vagy a tanácstalanság nehezedik az életünkre.

Milyen jó, hogy a pásztorok elmentek Betlehembe! Milyen jó, hogy néha mi is leülhetünk
egymás mellé! És milyen jó, hogy a betlehemi jászollal együtt is láthatjuk Istent!

Ámen.

Advent második hete

Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket. (Róm 15,7)

Pál apostol Római levelének az a fő témája, hogy hogyan alkothatnak egy közösséget a zsidó
származású és a nem zsidó származású Krisztus-követők. A két közösség között, különösen a
római gyülekezetben, sok vita volt a különböző vallási szokások miatt. A zsidó származású
keresztények megtartották az étkezési előírásokat és a zsidó ünnepeket, ezért a többiek őket
„gyengéknek”, azaz aggályosnak, óvatosnak nevezték. Akik nem vetették alá magukat
ezeknek az előírásoknak, „erőseknek” nevezték magukat, akik felülállnak az étkezési
szabályokon és az ünnepnapokon, szabadok voltak tőlük. A két közösség kölcsönösen
kritizálta egymást, és komolyan fenyegetett, hogy nem fognak egymással szóba állni, el
fognak egymástól szakadni. Ennek a viszálynak és szakadásnak akarta az elejét venni Pál
apostol.

Ez a régi vallási vita megszólít bennünket is, akik, a nem is vallási különbségek miatt, de más
területeken alkotott határozott véleményeink miatt szembe kerülhetünk egymással. Sokféle
területen megtörténhet ez: én az egyik focicsapatnak szurkolok, a társam a másiknak, én ezt a
zenei stílust vagy együttest szeretem, a társam másokat kedvel, én ezt a politikai pártot
támogatom, a társam amazt. Ezek a választások fontos identitásképző döntések lehetnek,
tükrözik az életutamat és a tapasztalataimat, ragaszkodom hozzájuk. A másik is ragaszkodik a
saját választásaihoz. Mit tegyünk, hogy a különbségek ne vezessenek szembenálláshoz?

Egy gyakorlatot ajánlok nektek. Először nézz a tükörbe, türelmesen és kitartóan, és keresd
meg magadban mindazt, amiért Krisztusnak is nehéz lehet elfogadni téged. Ha majd
legközelebb találkozol a másik ellenszenves vonásaival, nem fogod annyira lehetetlennek
tartani, hogy Krisztus elfogadja őt, ha elfogad téged is.

Utána próbálj meg mélyebben érdeklődni a másik iránt, akinek a szemlélete a tiédtől
különböző. Ismerd meg az életútját, a döntései hátterét. A te nézeteidnek nem kell változnia,
hű maradhatsz hozzájuk, de jobban megérted, hogy a másik miért más, és jó kapcsolatban
tudsz vele maradni, annak ellenére, hogy nem egyezik a véleményetek.

Ha ezt a gyakorlatot kitartóan végzed, egyszer olyan felnőtt lehet belőled, aki mellé majd jó
lesz leülni, és aki egyszerre sugározza magából a szilárdságot és a nyitottságot. Ilyen
embereken múlik, hogy ha majd felnőttök, normális lesz-e a világ.

Adjon ehhez Isten bizalmat, kedvet és erőt!

Ámen.

Advent első hete

Velünk az Isten – ti pedig tegyetek valamit magatokért (Róm 13,11-14)

Advent első üzenete a Jézus születése előtti nyolcadik századból származik. Ebben az
évszázadban Izrael nagyon sokat szenvedett az agresszív asszír birodalomtól. Az asszírok az
északi országrészt teljesen elpusztították, az ott élő tíz törzsnek csak a neve maradt fenn. Kis
híján elfoglalták Jeruzsálemet is. A nép rettegésben élt. Ezekben az években kapta és adta át
Ézsaiás próféta az Úr üzenetét: egy fiatal nő gyermeket vár, fiút fog szülni, akit Immanuelnek
fognak nevezni: Velünk az Isten.

Isten tett értünk valamit. Pál apostol pedig arról beszél a Római levélben, hogy mi is tehettünk
valamit – magunkért. Hagyjuk el a rossz cselekedeteinket, éljünk a világosságban, tisztán és
egyenesen.

Azok a bűnök, amiket az apostol az igében felsorol, durva felnőtt bűnök. A gyerekek ezeket
általában még nem ismerik. De a gyerekeknek is lehetnek rossz élményeik saját magukkal
kapcsolatban. Lehetnek rossz szokásaik, amelyeket szívesen elhagynának, de makacsul
kísérik az életüket. Lehetnek dolgaik, amelyeket szégyellenek, és szeretnének tőlük
szabadulni. Advent ideje a változás, a változás ideje is: Isten tett értünk valamit, mi is
tehetünk valamit magunkért.

Az apostol gyönyörűen fogalmaz: öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust. Éljünk vele és
benne, akit Isten ajándékozott nekünk.

Amen.

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok… (Préd 12,1)

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapján a végső dolgokra figyelünk, az ítéletre, a
reménységre és az örök életre. Ítélet vasárnapján kapjuk a Prédikátortól a figyelmeztetést:
gondolj Teremtődre addig, amíg gondolhatsz rá, amíg egészséges vagy, amíg a birtokában
vagy a képességeidnek, amíg változtathatsz az életeden. Ha elég sokáig élsz, eljöhet az idő,
amikor már nem fogsz tudni jól dönteni. Az igénk képei szívbe markolóak: amikor reszketni
fognak a ház őrei, megállnak a megfogyatkozott őrlő lányok és bezárulnak az utcára nyíló
ajtók, akkor már késő lesz felkészülni az ítéletre.

Sajnos nem igaz, hogy minden idős ember bölccsé lesz és megérlelődik. Az egyik
legnyomasztóbb élményem egy beszélgetés egy idős emberrel, akit gyerekkorom óta
ismertem. Megkérdeztem valamiről, amire egyszerű választ adhatott volna, de válasz helyett a
szemembe hazudott. Ültünk egymással szemben, egy percig hallgattunk, újra megkérdeztem,
a szemembe nézett, rám mosolygott, és újra hazudott. Nem volt feledékeny, vagy szenilis,
tudta, hogy nem mond igazat, és azt is tudta, hogy én is tudom, hogy nem mond igazat. Mégis
hazudott. Nem készült fel időben arra, hogy igazat mondjon, és már nem is tudta kimondani
az igazat. Nektek nem szabad ilyennek lennetek: már most készülnötök kell arra, hogy
egyszer meg fogtok állni Isten előtt, aki mindent nyilvánvalóvá tesz. Erre a találkozásra már
fiatalon el kell kezdeni készülni.

Ehhez a találkozáshoz, amikor Isten ítéletet fog mondani rólunk, imádságban is készülhetünk.
Kérjük Istent, hogy adjon nekünk egyre mélyülő önismeretet. Kérjük arra is, hogy adjon
nekünk józanságot, hogy mindig tárgyilagosan mérhessük fel, hogy mi vesz bennünket körül.
És kérjük végül arra is, hogy adja meg azt a bátorságot, amivel előre nézhetünk az ítélet napja
felé. Ámen.

Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt… (Mt 18,15-
18)

A nem sokkal Jézus halála és feltámadása után élő keresztény közösségben ugyanazokkal a
kihívásokkal kellett szembenézni, mint nekünk ma. Voltak a közösségnek tagjai, akik rossz
dolgokat tettek, ártottak a másiknak, és bomlasztották a közösséget. Ilyenkor régen is, és ma
is az a kísértés kerülgette a többieket, hogy ne egyenesen vele beszéljenek a bűnéről, hanem
nélküle, egymás között tárgyalják meg azt. Jézus azt mondja: vállald annak a nehézségét és
kockázatát, hogy nem a többiektől kapott védelmet élvezve, hanem egyedül, szemtől-szembe
beszélsz a te vétkes testvéreddel.

A négyszemközti beszélgetés nagy kihívás lehet. Van egy régi barátom, akinek nagyon nagy
arca van, többször elkövette már ugyanazt a rosszat, és nem akarja elismerni, hogy rosszat
tesz. Egy másik, szintén régi barátom rászánta magát, hogy felhívja telefonon, és
négyszemközt beszél vele. Néhány nappal a telefonbeszélgetés után találkoztam ezzel a
második barátommal. Elmondta, hogy élete legrosszabb óráját élte meg a beszélgetés során. A
nagyarcú barátom kikérte magának, hogy a bűnét egyáltalán szóba hozta, mindennek
elmondta, támadta, fárasztotta, rágalmazta. Mintha egy maratoni futást fejezett volna be,
olyan kimerült volt, a lábai szinte remegtek, szinte verítékezett a kimerültségtől. Sokat vállal,
aki ilyen négyszemközti beszélgetést vállal.

Jézus mégis erre az útra hív minket. A vétket néven kell neveznünk, először négyszemközt, ha
nem hallgatnak ránk, egy kis közösségben, ha akkor sem születik meg a beismerés, akkor egy
nagyobb közösségben. Lehet, hogy a harmadik megszólítás is hiábavaló lesz. Ekkor, mondja
Jézus, tekintsd olyannak a vétkes testvért, mint a pogányt, vagy a vámszedőt. Ami azt jelenti:
legyen világos, hogy nem értünk egyet, nem teljes a közösségünk.

Az evangélium, ugyanakkor, számos alkalommal úgy mutatja be Jézust, mint aki megszólítja
a pogányt és a vámszedőt. Legyünk olyanok, mint Jézus, ne szakítsuk meg a kapcsolatot
örökre. Ámen.

„…hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,5-6)

Kicsoda Isten? Ez volt a fő kérdés a reformáció évszázadában, és ez a fő kérdés ma is. Pál
apostol erre a kérdésre úgy válaszol, hogy Isten ismerete Krisztus arcán ragyog fel, azaz Isten
Krisztus vonásait viseli, Krisztus-arcot visel.

Luther idejében a legtöbb ember azt gondolta, hogy Isten az, aki elítéli a bűnösöket. Ha Isten
igazságos, akkor én el fogok kárhozni – gondolta sokáig maga Luther is. Majd az Ige mellett
megvilágosodott, és felismerte, hogy Isten igazsága azt jelenti, hogy őt, aki bűnös, igaznak
tekinti Krisztusért. Igy vette fel Isten, Luther számára, Krisztus vonásait, Krisztus arcát.

Ismerek egy mesét, aminek a hőse egy csúnya fiú. Ahányszor csak a tükörbe néz, látja, hogy
milyen csúnya. Szép szeretne lenni, de nem tudja, hogyan, így tanácsot kér a barátaitól. Az
egyik azt mondja neki, legyen jó, akkor majd szép is lesz – ez nem működött. A másik azt
mondta neki, hogy egy gonosz hétfejű szörny elvarázsolta, azért ilyen csúnya. Ölje meg a
szörnyet, akkor majd szép lesz. El is indul, hogy megtalálja és megölje.

A meséből most kilépve, a reformáció évszázada után sokan nem hittek Isten ítéletében és
büntetésében, de valami mással betöltötték ennek a helyét. Például a történelmet állították
Isten helyére, mondván, hogy mindannyian a történelem ítélőszéke előtt állunk, és van, akinek
igazat fognak adni, mást pedig el fognak marasztalni. Mások azt mondják, hogy a munkánk
alapján lehet bennünket megítélni, ismét mások szerint akkor vagyunk valakik, ha pénzünk
van, vagy népszerűek vagyunk. Csupa mérték, aminek meg kell felelnünk, és csupa ítélet, ha
nem felelünk meg a mértéknek.

A Krisztus arcú Isten nem így néz ránk, hanem úgy, ahogyan Jézus nézett az emberekre.

Jézus azokban az emberekben is felfedezte Isten gyermekét, akiket a többiek semmibe vettek.
Meggyógyított betegeket, akiknek a gyógyulásáról mások lemondtak. Igaz útra hívott
bűnösöket, akinek a megtérésében senki nem reménykedett. Magához hívta még a
kisgyermekeket is, akiket az ő korában nem vettek emberszámba, csak akkor, amikor már
meg tudtak dolgozni a kenyerükért. Ezek a Krisztus-arc vonásai.

A mesémnek a hőse megtalálta a Hétfejűt, és haragjában levágta hat fejét. Már a hetedik
fejének veselkedett neki, amikor felnézett és megpillantotta magát a hetedik fej szempárjának
a tükrében. Ott, életében először, felfedezte, hogy nem is csúnya, hanem szép.

A Krisztus arcú Istenre tekintve tudjuk meg mi is, hogy kik vagyunk igazán. Talán szegények,
talán szelídek és balekok, talán sok nehéz kihívással és a magunk gyengeségeivel is
küszködők, de Isten boldog, szabad gyermekei. Ámen.

Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? (Zsolt 27,1)

Erre zsoltárversre három történetet fűzök fel: egy állatét, egy emberét és egy közösségét.
Az állattal múlt héten ismerkedtem meg: ő egy poloska. Nyitva volt a hálószobánk ablaka, a
poloska bejött, és beleakadt az ablak feletti pókhálóba. A pók azonnal megkezdte körülötte
mesteri munkáját, gyártotta és szőtte a szálakat. Egy darabig szenvtelenül figyeltem az
eseményt, a természet rendje szerint, gondoltam, a pók fel fogja falni a poloskát, de ahogy a
poloska vergődni kezdett a hálóba, egyre inkább átálltam az ő oldalára, és végül már
határozottan neki drukkoltam. A pók egy ponton elszámította magát, túl messze ment a
poloskától, aki kiszabadult a hálóból, egy ideig lengedezett egy fonálon, majd két méter
magasból, nagy koppanással, megérkezett a padlóra. Egy percig nem mozdult, utána a hasára
fordult, és a lábát húzva, mint egy súlyos, de mégis túlélő sebesült, boldogan levonult a
színről.

Az embert, akinek a történetét felelevenítem, mindannyian ismeritek, itt áll a szobra a
díszterem mellett: ő Harsányi János, Nobel-díjas egykori diákunk. Zsidó diákja volt a
gimnáziumnak, az érettségije évében, 1938-ban hirdették ki az első zsidóellenes törvényt, őt is
behívták munkaszolgálatba. A munkaszolgálat több tízezer zsidónak minősített férfi számára
a halált jelentette. Harsányi János századát 1944 novemberében a Nyugati pályaudvarra
vezényelték, ott kellett volna vonatra szállni és a visszavonuló német és nyilas csapatok
mellett szolgálatot teljesíteni. Ebből a halálmenetből kilépett, mintha egyszerű járókelő lenne,
elhagyta a pályaudvart, végig sétált a körúton a Mária utcáig, ahol a jezsuita rendházban
menedéket kapott. A felszabadulás után katolikus hitre tért, majd, miután a kommunista
hatalom kifosztotta, a menyasszonyával együtt Ausztráliába menekült, egy idő után
egyetemre járhatott, végül közgazdasági Nobel-díjat kapott.

A közösség a szülőfalum, Sárszentlőrinc evangélikus gyülekezete az 1700-as évek közepén.
Abban az időben nem volt szabad nyilvános istentiszteletet tartani, és különösen nem volt
szabad kőből templomot építeni. A tiltások révén sok lelkészt sikerült száműzetésbe
kényszeríteni, sok sárból tapasztott falú templomot elvenni vagy lerombolni, és sok
gyülekezetet is megsemmisíteni. A sárszentlőrinci közösség mégis nagyot álmodott,
elhatározták, hogy nagy kőtemplomot építenek, ami otthont fog adni egy nagy közösségnek.
Az akkori feudális rend logikáját követve, megkeresték azt az egy valakit, aki a törvények
felett állt, és meg is találták Mária Terézia személyében. Eljutottak hozzá, megkapták az
engedélyt, és hat évvel a Türelmi Rendelet előtt, meg is építették a templomot. Ott láttam a
27. zsoltár 1 versét, egy kicsit régiesebb stílusban, a szószék mögötti falra felírva először,
onnantól kezdve a hit és a bátorság forrása számomra ez az ige.

Legyen a hit és a bátorság forrása számotokra is! Ámen!

A bolond gazdag elrettentő példája (Lk 12,16-21)

Néhány napja egy konferencián jártam, amit a Máltai Lovagrend szervezett, és arról szólt,
hogy a keresztények milyen elvek szerint vegyenek részt a gazdasági életben. Nagyon
elgondolkodtatott az egyik országosan ismert cég vezetőjének a véleménye, aki azt mondta,
hogy ha továbbra is ragaszkodunk a fenntartható fejlődés céljához, akkor katasztrófába fog
jutni az emberiség. Szerinte ez a cél nem reális, nem ragaszkodhatunk ahhoz, hogy
változatlanul ezen az anyagi színvonalon éljük az életünket, túl drágán élünk, túl sokat
fogyasztunk, nem juttatunk belőle eleget a szegényebbeknek. Ez már eddig is
feszültségekhez, háborúkhoz vezetett, ezután pedig még nagyobb lesz annak az ára, ha a
tehetősek minden áron ragaszkodnak ahhoz, amijük van.

Jézus a bolond gazdag alakjában olyasvalakit állít a hallgatói elé, aki ma ragaszkodna ahhoz,
hogy minden áron gyarapodni, fejlődni kell. Ez az ember Jézus idejében a falujának talán az
egyetlen gazdag embere, akinek eleve tele vannak a csűrei, és amikor olyan bőven terem a
földje, hogy már nem tudja hová tenni a gabonát, nem jut eszébe, hogy szétossza azok között,
akiknek nincs mit enniük, hanem újabb csűrt épít, hogy eltehesse az egész termését. Talán
arra is gondol, hogy amikor a szomszédja már majd meghal az éhségtől, akkor a gabonája
fejében megkapja tőle a földjét és a házát is. Csak magára gondol, és ezzel veszélybe sodorja
az egész közösségét. Jézus komolyan megfenyegeti ezt az embert: éjszaka meghalhat, és
semmi nem lesz az önző terveiből. Minket pedig figyelmeztet: ne csak magunknak éljünk,
hanem legyünk „Isten szerint gazdagok”, akik képesek az önmérsékletre, hogy mellettük
mások is levegőhöz, élethez jussanak.

Ma azért imádkozunk, hogy Isten változtassa meg a világ bolond gazdagjainak a
gondolkodását, adjon bátorságot a szegényeknek, hogy ők is elmondhassák a véleményüket
arról, hogy hogyan kellene okosabban élnünk, végül pedig áldjon meg bennünket, hogy a sok
különbség és feszültség ellenére lehessünk egymásnak jó testvérei! Ámen.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! (Mt 6,11)

Ma a legtöbben már reggeliztünk, aki mégsem, fog majd ebédelni, és talán senki nincs
közöttünk, aki úgy néz előre a mai napra, hogy semmit nem fog enni. Magától értetődőnek
gondolhatjuk a mindennapi kenyeret, amit a mennyei Atyától elkérünk, pedig nem az.

Hallunk híreket távoli országokból, Afrikából vagy Ázsiából, ahol naponta ezrek halnak éhen,
köztük gyerekek. Azt gondolhatjuk, messze van, nem tudunk rajtuk segíteni. Sajnos tényleg
nagyon nehéz a segítség, nem elég az élelmiszert odavinni, hanem el kell érni, hogy a helyi
politikusok ne lopják el, ne vegyenek maguknak kábítószert vagy fegyvert rajta, hanem
eljusson az éhező emberekhez.

Európában is voltak időszakok, amikor sok-sok ezer ember éhezett halálra, nem is csak régen,
hanem a legújabb korban is. Az első világháború végén 500 ezer ember éhen halt
Németországban, mert a brit flotta akadályozta az élelmiszerbehozatalt. Sztálin a harmincas
években egy millió embert halálra éheztetett Ukrajnába. Hitler, aki termőföldeket akart
zsákmányolni Kelet-Európában, hadifoglyok százezreit éheztette halálra a Szovjetunió
megszállt területein, és egymillió ember halt éhen Leningrád blokádja idején is. Budapesten a
Wesselényi utcai gettóban több ezer ember éhen halt, mielőtt a szovjet csapatok 1945
januárjában felszabadították.

Ma is élnek Magyarországon iskolás gyermekek, akiknek olyan szegény a családjuk, hogy
otthon nem kapnak enni. Ezek a gyerekek az iskolába juthatnak ennivalóhoz. A hosszabb
szünetek, aminek mi örülünk, az ő családjaiknak gondot jelentenek, mert olyankor otthon
kellene a gyerekeknek enni adni.

A Miatyánk negyedik kérésében a kenyér, már Luther szerint is, minden olyan testi és lelki
javat jelent, amire szükségünk van. Jó, ha ezeket a szükségeket számon tartjuk és
rendszeresen el is kérjük őket.

Mitől függ az, hogy tudunk-e kérni? Nagyon különbözően kezdődhet az életünk. Mindnyájan
sírunk csecsemő korunkban, van. akik ilyenkor felvesznek a szülei, van, akit nem. Akit
felvesznek, megtanulja, hogy lehet kérni, hiszen anya vagy apa figyel rám és teljesíti a
kérésemet. Akit nem vesznek fel, azt tanulja, hogy hiába kér, senki sem figyel rá. Neki sokkal
nehezebb kérni.

A jó hírem az, hogy aki csecsemő korában nem vettek fel a szülei, ő is megtanulhat kérni.
Mindkét irányból el lehet kezdeni a tanulást. Aki Istentől kérni tud, a másik ember felé is meg
tud nyílni a kívánságaival. Aki a társától kérni tud, az egyre jobban bízhat Istenben is.

Hadd járjuk a tanulás, a bizalom és a hit útját! Amen.

Öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul… (Kol 3,1-10)

Ezen a héten a teremtett világot ünnepeljük, és elgondolkodunk a világ és a Teremtője
kapcsolatán, valamint a teremtett világ és az emberi közösség kapcsolatán is.

Igénk nagyon éles különbségtételekkel szól hozzá ehhez az ünnephez. A legfontosabb
különbség aközött van, hogy a feltámadott Krisztussal együtt élhetjük az életünket, és aközött,
hogy még mindig Krisztus nélkül élhetnénk. Az apostol azt mondja, hogy aki Krisztussal él, a
régi élete számára meghalt, és az élete „el van rejtve Krisztussal együtt Istenben” (3,3). Ő
tudja magáról, kicsoda, de kifelé ez még nem biztos, hogy nyilvánvaló, ezért elrejtett élet. A
régi életet még mindig mérgező, rossz cselekedetek jellemzik, de az új életben törekedhetünk
arra, hogy egyre inkább hasonlítsunk Istenre, aki a saját képére teremtett bennünket.

Az ember választása a régi és az új között kihat a teremtett világgal való kapcsolatára is.
Teremtésvédelemről, környezetvédelemről szoktunk beszélni, de valójában nem a
természetnek van szüksége védelemre, hanem nekünk, embereknek. A természet, köszöni, jól
van, magunkat veszélyeztetjük az önző cselekedeteinkkel. Mi nem biztos, hogy
megmaradunk, de a természet, ha mi már nem leszünk, túl fog élni bennünket, és megújul. A
csernobili atomreaktor helyén is, ahol emberek már nincsenek, kinőtt az erdő.

Kérjük Istent, hogy győzzön meg bennünket arról, hogy élhetjük a feltámadott Krisztussal
együtt az életünket, segítsen ehhez hozzáigazítani a cselekedeteinket is, és ajándékozzon meg
azzal a reménnyel, hogy bukások és visszaesések ellenére is megújulhatunk!

Nem engedelmeskedhettek egyszerre Istennek és a pénznek – bízzatok Istenben, ne
aggódjatok! (Mt 6,23-34)

Jézus korában sokan hirtelen elszegényedtek, és majd megölte őket az aggodalom, hogy
miből fognak megélni. Jézus arra biztatta őket, hogy bízzanak Istenben, aki gondoskodni fog
róluk.

Ha nem vagyunk olyan szegények, mint Jézus eredeti hallgatói, akkor is hatalmába keríthet
bennünket az anyagiakért való aggodalom. Ezzel szemben sokat segíthet, ha világosan látjuk
azt, hogy mire van valóban szükségünk, mi az elég, és mi a felesleges, amit nem kell
megszereznünk.

Képzeld el azt a helyzetet, hogy valaki arra kér, hogy írd fel egy papírlapra mindazt, amire
szükséged van. Lehet, hogy teleírod a lapot. Ha elkészültél, arra kér, hogy húzd ki a felírt
dolgoknak a felét, csak azt hagyd meg, amire tényleg szükséged van. És ha megfelezted, újra
megkér, hogy húzd ki a maradék felét is. Ami ezután meg fog maradni, arra van igazán
szükséged.

Segíthet az is, ha végig gondolod, hogy ki vagy, miben vagy tehetséges, mit tudsz igazán adni
a világnak. Ami ezekhez a célokhoz tartozik, arra van igazán szükséged. Ha gyümölcsöt
termelsz, szükséged van egy darab földre – de ha nem érdekel a mezőgazdaság, és úgy vagy
földbirtokos, akkor az a föld számodra túl van azon, ami elég. Ha kutató vagy, legyen otthon
sok könyved, de ha csak azért tartasz otthon könyveket, hogy mások lássák, hogy milyen
művelt vagy, akkor a könyvekre sincsi igazán szükséged. Ha sportolsz, legyenek minőségi
sportszereid, de ha csak azért vásárolsz ilyeneket, mert másoknak is vannak, akkor
feleslegesen aggódtál azért, hogy legyen rájuk pénzed.

Jézus arra biztat, hogy bízzál Istenben. Segít ebben az is, ha ismersz olyan embereket, akik
nehéz helyzetekben Istenben bíztak, és kevéssel is boldognak érezték magukat. Ők a hit
példaképei lehetnek a számodra.

Jézus meggyógyított tíz leprást, egyikük pedig visszatért hozzá, és megköszönte a
gyógyulását: a hála révén a személyes kapcsolata is elmélyülhetett Jézussal (Lk 17,11-19).

A lepra Jézus idejében gyógyíthatatlan betegségnek számított: a betegek mégis Jézushoz
fordultak, és meg is gyógyultak a betegségükből.

Tíz beteg közül egy visszatért hozzá, és megköszönte a gyógyulását. Ő tudta, hogy az
egészségénél többet is kaphat Jézustól: kapcsolatba kerülhet vele.

Ha kapunk valakitől valamit, és megköszönjük neki, erősödik közöttünk a személyes
kapcsolat. Lehet, hogy ez még többet jelent annál is, amit tőle kaptunk.

Ma egy megrázó esemény évfordulója van: 22 évvel ezelőtt támadták meg New Yorkban az
ikertornyokat. Közel négyezer ember halt bele a támadásba, sokan közülük mentősök,
rendőrök, tűzoltók, a National Guard tagjai. Eleinte a fájdalom, a gyász, a harag és a
bosszúvágy kísérte ezt a szörnyű eseményt. Ezeken az érzéseken viszont később győzött a
hála: azok iránt, akik segítettek, és azok iránt, akik bátorították a bajba jutottakat.

Istenünk, tégy minket hálás emberekké, akik megerősödhetnek a személyes kapcsolatban
veled és a többi emberrel!

Jézus megkérdezte tanítványait: Hát ti kinek mondotok engem? (Mt 16,15)

Amikor Jézus tanítványai között volt, megkérdezte őket: kinek mondanak engem az emberek?
Különféle válaszokat adtak: Illésnek, Jeremiásnak, Keresztelő Jánosnak – csupa olyan
emberhez hasonlították az emberek Jézust, akik lelki erejükről és bátorságukról voltak
híresek.

Ti kinek mondotok engem? – kérdezett Jézus tovább. Péter válaszolt neki: te vagy a Krisztus,
az élő Isten fia!

De kicsoda Krisztus? Az evangéliumok többféle választ adnak erre a kérdésre, ma reggel
hármat emelünk ki közülük: ő a tanító, a gyógyító és a megmentő.

A tanító egyszer beszélgetésbe került egy törvénytudóval, aki provokálni akarta Jézust, és
megkérdeztet tőle: ki az én felebarátom, akit szeretnem kell? Erre a kérdésre válaszol mondta
el neki az irgalmas samaritánus példázatát: az a bajba jutott ember felebarátja, aki segít rajta.
Majd hozzá fordult: menj el, és te is így cselekedj!

A gyógyító elé egyszer egy béna embert hozott el a négy barátja. Jézus először így szólt
hozzá: meg vannak bocsátva a bűneid! Majd ezt mondta neki: kelj fel, és járj! Mind a lelkét,
mind a testét meggyógyította.

A megmentő elé házasságtörő asszonyt állatottak, majd megkérdezték, hajtsák-e rajta végre a
halálos ítéletet? Jézus így válaszolt nekik: az vesse rá az első követ, aki nem bűnös. Ezzel
megmentette az asszonyt a haláltól, a feldühödött embereket pedig attól, hogy belemerüljenek
a saját haragjukba.

Adja Isten, hogy mi is egyre konkrétabb, személyesebb választ adhassunk Jézusnak erre a
kérdésére: ti kinek mondotok engem?

Ti vagytok a föld sója! Ti vagytok a világ világossága! (Mt 5.13-16)

A tanévnyitó istentiszteleten a Szentlélek áldását és vezetését kérjük az előttünk álló évre.
Különösen aktuális ez most, amikor visszatekintünk a pesti evangélikus iskola első 200 évére,
és keressük a múltban azokat az áldásokat, amelyek ma is, holnap is táplálhatnak bennünket.
A pesti evangélikus iskola nagyon kicsi intézményként indult el még az 1700-as évek végén,
egy tanárral és néhány diákkal. 1823-ban jutott el odáig, hogy három osztályt indíthatott, ettől
fogva tekintjük nagygimnáziumnak. Ebben a kicsinységében viszont már nagyon színes
közösség volt. A pesti evangélikusok eleinte főleg németek, később szlovákok, végül
magyarok voltak. A háromnyelvű közösségben különösen fontos volt a kölcsönös egymásra
figyelés, ebben alakult ki az a nyitott és inspiráló légkör, ami az iskolát jellemezte. Ehhez a
közösséghez csatlakozott később sok zsidó család is, akik a gyermeküket a pesti evangélikus
gimnáziumba iratták be.

Ebben a légkörben követte az iskola az akkor híres pedagógus, Pestalozzi elveit, aki nagy
hangsúlyt tett az erkölcsi autonómiára. Ezzel összhangban a hitoktatás célja az volt, hogy a
diákok szívében az „igaz vallásoság” verjen gyökeret, amit úgy értettek, hogy egyfelől a
léhaságtól, másfelől „a másképp gondolkodók fanatizmusától” távolságot tartva, a fiatalok „az
Igazért, Szépért és Jóért lelkesedjenek”.

Az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc leverése, később a Bach-korszak elnyomása
megpróbálták az iskolát, de nem tudták megtörni. Az iskola igazgatója, Teichengraber
(Tavasi) Lajos a szabadságharc honvédje lett. Századosként érte a világosi fegyverletétel, ahol
lefokozták, évekre Itáliába vitték katonai szolgálatra, majd szülővárosába, Iglóra száműzték.
Az iskola a korlátozások ellenére is fejlődött, 1864-re elkészült a mai Deák téri épület, majd
1904-re a Fasor. A korlátok közötti kitartó és figyelmes erőfeszítés meghozta a gyümölcsét,
az iskola a város egyik legvonzóbb gimnáziumává nőtte ki magát.

Próbák később is adódtak. Az embermentő Sztehlo Gábor, aki maga is fasori diák volt, 1944
novemberében, a nyilasterror közepén azzal a kérdéssel kereste meg volt tanárát, az akkori
igazgatót, hogy helyet tudna-e adni az épületben várandós és kisgyermekes zsidó anyáknak.
Az igazgató a nyilvánvaló életveszély ellenére azonnal igent mondott. A tervezett menedéket
csak azért nem hozták létre, mert a közelítő szovjet csapatok miatt nem érezték volna az
anyákat és a gyermekeket biztonságban. A segítő szándék és a kockázatvállalás ma is példa
lehet.

Hosszan sorolhatnánk még 200 év áldásait. Arra kérjük Isten Szentlelkét, hogy tegyen minket
is sóvá és világossággá, áldja meg számunkra, és rajtunk keresztül mások számára is az
előttünk álló új tanévet!

A korábbi részek megtekinthetők az

Üzenet a Fasorból Youtube csatornán