Luther Születése
Eisleben-ben született 1483. november 10-én.
Édesapja Hans Luder, édesanyja Margarethe Lindemann volt.
Luther kilenc gyerekből a nyilcadikként született.
Tanulása
1488 és 1497 között a mansfeldi városi iskola tanulója volt és utána egy évig a magdeburgi dómiskolát látogatta, ahol a közös élet testvérei, a késő középkori újjászületési mozgalom hívei tanítottak. 1498-ban szülei az eisenachi ferencesekhez küldték, ahol zenei-költői nevelésben részesült. Jó énekes hírében állt.
Az 1501 és 1505 közötti években Türingiában, az Erfurti Egyetemen tanult és elnyerte a „Magister Artium” címet a bölcsészettudományi karon. Tanulmányai a latin nyelv és nyelvtan, retorika, logika, fizika és metafizika, illetve a zene, matematika, geometria és csillagászat tárgyakra terjedtek ki. Alaposan megismerte Arisztotelész tanításait. Ezek Aquinói Tamás óta uralták a középkori skolasztikát, azonban Erfurtban a nominalizmus szempontjából bírálták őket.
Apja kívánságára Luther jogi tanulmányokba kezdett. 1505 nyarán, hazaúton, Stotternheim mellett nagy vihar lepte meg, és halálfélelmében a bányászok védőszentjéhez könyörgött: „Szent Anna, segíts! Ha élni hagysz, szerzetes leszek.” Ezen fogadalmának megfelelően, apja akarata ellenére, július 17-én belépett az erfurti Ágoston-rendi remeték soraiba.Ott a rend előírásait olyan példaszerű szigorral követte, hogy már 1507-ben pappá szentelték.
Római utazása
Luther a rend megbízásából Rómába utazott, egyes források szerint Staupitz tervezett egyházszervezési reformjainak támogatására, más források szerint az utazás célja nem ismert. Meggyónt és hason csúszott fel a Laterán „szent lépcsőin”, hogy bűnbocsánatot szerezzen magának és szeretteinek. Ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus hitgyakorlatot, de már felháborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott.
1510
A reformáció
A Luther-kutatás vitatott kérdése, hogy mikor fogalmazta Luther első ízben a sola gratia (kizárólag kegyelemből) elvét. Luther saját maga egy visszaemlékezésében ezt a fordulatot váratlan megvilágosodásként írja le, amely a wittenbergi kolostorban érte. Miközben a Pál apostol rómaiakhoz írt levele első részének 17. versén elmélkedett, hirtelen felismerte, amit sok éven át hasztalanul keresett:
Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passzív) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből él".
Pál apostol rómaiakhoz írt levele első részének 17. verse
Ez a bibliai ige vezetett Luther új írásértelmezéséhez: Isten örök igazságossága tisztán kegyelmi ajándék, amelyet az ember a Jézus Krisztusba vetett hit által kap meg.
Ezt az ajándékot semmilyen egyéni teljesítménnyel nem lehet kiérdemelni.
Ettől fogva kritikusan szemlélte az egyházat, amely úgy tüntette fel magát, mint aki Isten kegyelmét egyedül közvetíti az emberek felé.
1516-17-ben Albert mainzi érsek búcsúcédulák segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez.
1517. október 31-én Luther levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté.
Ekkor még nem állt szándékában szakítani a római katolikus egyházzal.
(Philipp Melanchthon 1546-os írása keltette azt a hamis legendát, hogy Luther ugyanazon a napon ki is szegezte a 95 tétel másolatát a wittenbergi vártemplom kapujára.
Nem is lett volna sok értelme, hiszen a köznép jórészt még olvasni se tudott, pláne latinul!) Ezt a dátumot tekintik a reformáció kezdetének és ünneplik minden év október 31-én, a reformáció napjaként.
A 95 tételt latinról hamarosan németre fordították, kinyomtatták és széles körben elterjedt, s két hét alatt ismertté vált Németországban, majd rövidesen egész Európában.
Albert püspök megvizsgáltatta a mainzi egyetemmel a tételeket és értesítette róluk X. Leó pápát is.
A pápa először nem tartotta fontosnak a vitairatot, és Luthert részeg németnek nevezte, aki meg fogja gondolni magát.
1518-ban azonban már bizottságot állított fel a tanult Silvester Mazzolini (más néven Prierias) vezetésével, hogy vizsgálják meg Luther állításait.
Prierias arra a következtetésre jutott, hogy Luther tudatlan, istenkáromló eretnek, és latin nyelvű dialógust írt a tételek ellen.
Vitába szállt Lutherrel Johann Eck is; Luther mindegyiküknek külön megfelelt, de a legkimerítőbb válaszát ebben a tárgyban az 1518-ban írt Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute című írása tartalmazza.
A vitának az lett az eredménye, hogy a pápa Rómába idézte Luthert, az eretnekek fölött ítélkező pápai bíróság a Szent inkvizíció elé, III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem közbelépésére azonban a meghallgatást áthelyezték Augsburgba, ahol a birodalmi gyűlésen Tommaso Cajetan De Vio bíboros is jelen volt.
A meghallgatáson utóbbi felszólította Luthert, hogy vonja vissza tanait, de érdemi vitába nem bocsátkozott vele.
Luther még ekkor is a „rosszul értesült pápától a jól értesítendő pápához” fordult igaza védelmében, azonban a következő évben egy lipcsei hitvitában már a pápai joghatóságot is vitatta.
Luther egyre tovább ment azon az úton, hogy a Biblia alapján szembefordul a katolikus egyház egyes tanításaival.
Megerősödött benne az a vélemény, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül; erre vonatkozó gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as írásában tette közzé.
1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmísítését és hatvan napot hagyott Luthernek tételei visszavonására.
Számüzetése
Bölcs Frigyes választófejedelem parancsára Luthert elrabolták, amikor a wormsi birodalmi gyűlésről hazafelé tartott.
A fejedelem abban reménykedett, hogy így Luthert megóvhatja a birodalmi átok következményeitől.
Luther Wartburg várában álnéven élt, Junker Jörgnek (azaz György lovagnak) nevezte magát és szakállat viselt.
Házassága, családja
Katharina von Bora nyolc más apácatársával együtt, 1523 áprilisában, a húsvétot a ciszterci Nimbschen-kolostortól távol, Wittenbergben töltötte.
Ott összeismerkedtek, a lányt elbűvölte Márton egyénisége, őt pedig annak szépsége és okossága.
Egymásba szerettek, 1525. június 13-án eljegyezték egymást, majd június 27-én összeházasodtak. Ez megfelelt Luther azon tanításának, amely szerint a házasság nem szentség.
Sőt, elutasította a cölibátust és követelte a kolostorok feloszlatását.
Katharina a professzor személyes gondjainak megoldásában annak nagy segítségére volt; szállást adott a diákoknak, Luther számos beszédét megírta, ellátta a ház körüli feladatokat.
Hat gyermekük született:
Johannes, 1526. június 7., Wittenberg, † 1575.
Elisabeth, 1527. december 10., Wittenberg, † 1528.
Magdalena, 1529. május 4., Wittenberg, † 1542.
Martin, 1531. november 7., Wittenberg, † 1565.
Paul , 1533. január 28., Wittenberg, † 1593.
Margareta, 1534. december 17., Wittenberg, † 1570.
Utolsó évei
Luther utolsó éveit többféle betegség nehezítette.
Ezenkívül igen megviselte Magdalena nevű leánya halála 1542-ben.
Vallási türelme is egyre fogyott, a római katolikusok és a zsidók vallási tanításai ellen féktelen kirohanásai voltak.
Korábban írta a „Hogy Jézus Krisztus is zsidónak született” című művét, amelyben a Messiás zsidó mivoltát emelte ki.
Egy Keletről érkezett beszámolóban arról hallott, hogy Morvaországban a zsidók saját hitükre térítik a jóakaratú polgárokat.
Luther teljesen felháborodott ezen, és megírta „A zsidókról és hazugságaikról” („Von den Jüden und ihren Lügen”) című könyvét 1543-ban.
A Kúria (egyházi bíróság) elleni harcai Luthert elfárasztották.
Élete vége felé egyre élesebb szavakkal támadta a pápaságot, amely nem hajlandó észrevenni saját hibáit.
Luther teljesen lemondott a javítás lehetőségébe vetett hitéről, amikor 1545-ben, egy évvel a halála előtt megírta „Az Ördög alapította római pápaság ellen” („Wider das Papsttum zu Rom, vom Teufel gestiftet”) című munkáját.
Ebben a pápát már Antikrisztusnak bélyegzi.
A wittenbergi egyetemen való tanítást szinte élete végéig folytatta, utolsó előadását az alábbi szavakkal fejezte be: „Ich bin schwach, ich kann nicht mehr.”, vagyis „Gyenge vagyok, nem bírom tovább!” Élete utolsó útja szülőföldjére, Mansfeldbe vezetett, hogy kibékítse a hazai grófi család két ágát, ott azonban ágynak esett. Utolsó sorait kis darab papirosra írta, s ezzel a két mondattal zárta: „Wir sind Bettlers.
Hoc est verum.” (Koldusok vagyunk. Ez az igazság.) Az 1546. február 17-ről 18-ra virradó éjjel hunyta le örökre szemét.
„Wir sind Bettlers. Hoc est verum.” vagyis „Koldusok vagyunk. Ez az igazság.” Luther Márton utolsó sorai.1546. február 18.