A 16. század elején a nyugati egyház minden fontos személyisége reformációért kiáltott, de egyházigazgatási szinten a reform ügye úgy vánszorgott előre, mint a sánta ember, aki nem tudja merre tart. 1512 és 1517 között nagy egyházi zsinatot tartottak Rómában a lateráni templomban. A zsinatot ökumenikusnak nevezték, bár szinte csak olaszok voltak jelen. Egyetértettek abban, hogy az egyházszakadást meg kell szüntetni és az eretnekséget le kell győzni; hogy a törökök veszélyeztetik a keresztény nemzeteket; hogy a püspököknek több hatalma legyen szerzetesek fölött, hogy a római csőcseléknek nem szabad kifosztania a bíborosok házát a pápa halálakor; hogy a professzoroknak előadásaikon meg kell védeniük a lélek halhatatlanságának igazságát; hogy a bomlasztó eszméket tartalmazó könyvek nyomtatását le kell állítani.
Ha egyházi emberek beszéltek reformációról, szinte minden esetben egyházkormányzati, jogi vagy erkölcsi reformokra gondoltak; a dogmák reformációja szóba sem jöhetett. Senki sem gondolta, hogy a pápai tanítás téves lehetne. A jogi rendszert, a bürokráciát tartották működésképtelennek, nehézkesnek, igazságtalannak, világiasnak és erkölcstelennek. Ha a kritikusok a művelt fők, a reneszánsz kori humanisták közé tartoztak, a szellemi színvonal emelésének igényével is kiegészítették ezeket a kívánságokat.
Az az érzés, hogy reformációra van szükség, még ha igen összetett és gyakran homályos gondolat volt is, mindig újra erőre kapott egy-egy sajátos, helyi esetből. Egy pap, akit többször részegen láttak a kocsmákban, megrovás nélkül tarthatta meg hivatalát; az eset hírhedtté vált és azzal már senki sem törődött, hogy másutt igenis megbüntették a részegeskedő papokat.
A közgondolkodásban tehát nem az volt az első kérdés, hogy: igaz-e a katolikus egyház tanítása?" Ezt a tanítást hosszú évszázadok óta változatlannak tartották, és senki sem gondolta, hogy valaha is meg fog változni.
A visszaélések nagy része csak az egyházi emberek erkölcsi mércéjéhez képest számított visszaélésnek, ám az állam uralkodójának és szolgáinak hasznára vált. Ezek persze inkább állami korrupciók voltak, mintsem egyháziak. Ezen a téren a királynak lényegesen nagyobb volt a felelőssége, mint a pápának. A korrupció akkor is szégyenfoltot ejtett az egyházon, ha királyi fizetségként jött; ám a visszaélések sokkal szörnyűbbnek tűntek fel, ha egyházi emberek követték el őket egyházi emberek javára. A papság volt a közerkölcsök őre. A papok kötelessége volt, hogy féken tartsák a pénsóvárságot. Ha reformra volt szükség, s ebben mindenki egyetértett, akkor a papokra várt, hogy meghirdessék annak szükségességét, és tetteikkel és életpéldájukkal bizonyítsák: ez a világ még mindig engedelmességgel tartozik az egyháznak.
A reformáció szó azt mutatja, hogy a dolgok megjobbítása iránti reménykedés is jellegzetesen középkori volt-, a modellt és a mértéket a múltban keresték. A késői középkor valamennyi írója rózsaszín üvegen át látta az ősegyházat. A legendáriumokban hősies és apostoli elszántságról olvashattak; s látva maguk körül az átlagos vagy az átlagosnál is hitványabb embereket, sóvárogva és fenntartások nélkül pillantottak vissza a múltba. A reformerek jelentős része szerint akkor kezdődött a romlás, amikor Constantinus császár földbirtokokat és világi hatalmat adományozott Szilveszter pápának, s akkor áldozott le a keresztény világ aranykora, amikor a pápa vagyont követelt magának. A XV. századi új humanisták már kevésbé voltak naivak Constantinust illetően, s egyikük, Valla, aki pápai titkárként is tevékenykedett, bebizonyította, hogy az adományozólevél később keletkezett hamisítvány.
Száz évvel korábban, az ellenpápák küzdelme arra kényszerítette az egyházi embereket, hogy elkészítsék az egyház főben és tagokban való megújításának tervét. Összeült a konstanzi (1414-18), majd a bázeli zsinat (1431-39), melyeken számos határozatot hoztak, és diadalmasan lezárták a pápaság súlyos konfliktusát. Az egyházigazgatás és a kegyesség megújításának igyekezetét azonban meghiúsították az események, a különböző nemzeti és anyagi érdekek. S bár a reformerek ekkor még nem érték el kitűzött céljaikat, sárkányfogveteményeik 1500-ra felfegyverzett harcosokként termettek elő. A két zsinat úgy szétkürtölte a reformáció eszméjét, hogy azt soha többé nem lehetett elfeledni.
A reformáció nem azért következett be, mert Európa vallástalanná vált, hanem azért, mert vallásos volt. A középkori egyházban számos alkalommal fellángolt már az idealizmus, ez történt most is. A most elítélt visszaéléseket korábban is visszaéléseknek tartották, és akkor sem kerülhették el a közvélemény itéletét. 1500-ban számos plébános volt műveletben, de a korábbi időkben is sok volt a tudatlan pap. A reformátorok illúziókat kergettek, amikor egy néhai aranykort kerestek a múltban.
A vallási buzgóság felvirágzása azonban kétségbevonhatatlan. VIII. Henrikről az a hír járta, hogy naponta 3 misét hallgatott, amikor vadászaton volt, egyéb napokon néha 5-öt. A középkor buzgalma a vallásosságújabb és újabb formáit hozta létre, és a 15. század végén is a mély hit több új megnyilvánulása figyelhető meg.
A műveltek és műveletlenek vallása közötti, amúgy is fennálló szakadék egyre szélesebb lett, mígnem már aligha volt mód áthidalására, miközben a babonákkal keveredő népi vallásosság feltartóztathatatlanul terjedt, s emellett a tömegek egyre inkább az érzelmeikre ható kultuszok felé fordultak. 1457 és 1500 között a nyomdák több mint 100 kiadásban jelentették meg a Bibliát.
A kormányzati hatalom
VII. Henrik és VIII. Henrik sokkal több hatalmat tartottak a
kezükben mint bármelyik elődjük. Ugyanígy Ferdinánd és Izabella
Spanyolországban; Portugália és Dánia királyai, néhány német fejedelem, sőt
maga a német császár sem voltak már olyan gyengék mint akár közvetlen elődeik.
A pápák lassacskán elvesztették tényleges hatalmukat a
különböző államok egyházai fölött, egyre kevesebb adót vethettek ki, egyre
kevésbé tudták megtartani az egyházi birtokok adómentességi jogát és egyre
kevesebb joguk maradt közvetlen döntést hozni a különböző fellebbezések
ügyében.
Számos országban a protestáns forradalom a külső vagy idegen
uralkodó elleni politikai lázadással társult – például Skóciában, Németalföldön,
Svédországban, több svájci városban és német fejedelemségben, ahol igyekeztek
felszabadulni a birodalmi fennhatóság alól. Még a pápa ellen kirobbant angol
politikai forradalomban is felismerhető az idegen uralkodótól való
megszabadulás ágya. Mivel a fejedelem hatalma nőtt, a pápáé pedig csökkent, az
egyházi reformerek a világi a világi kormányzat felé fordultak a reform
hathatós támogatásáért.
Majd 17. század elejétől a katolikus Habsburgok erővel próbálták visszatéríteni magyar alattvalóikat a katolikus vallásra, igaz kevés sikerrel. Az erőszaknál sokkal eredményesebbnek bizonyultak azok a szellemi fegyverek, amelyeket Pázmány Péter, esztergomi érsek forgatott.
